Van abban valami mosolyra ingerlő, amikor a Föld népségeinek magát civilizáltnak és jómódúnak tartott fele Kínába spurizik egy kis túlélési locsipocsira. Szupervulkán, fortyogó mélységek, valamint soha nem tapasztalt erejű földrengések. Hófödte hegybérceket eltakarító szökőár, pillanatok alatt romba dőlő épületek. Jól jegyezzük meg a dátumot! 2012. december 21. A Maják évszázadokkal ezelőtt kiszámították a világvége napját, Roland Emmerich pedig majdnem megcsinálta!


Lehetne is fogadásokat kötni a rendezőre. Annyi katasztrófa, idegenek inváziója, fagyos jégkorszak és New York fölborítás után, melyik filmjében jön el az emberiségnek a kaput, s becsukva a kaput, az utolsó emberpár lángnyelvek és mindenféle félelmek pillanatnyi szünetében, meghitten verseng az önfeláldozás oltárán, ki is legyen az egyedül megmaradt teremtés, a drága pára. Mert Emmerich filmjeiben a másokért történő önkéntes elhalálozás valahol mindig megjelenik. Kéne még tán hangulati elemként az amerikai lobogó is, szabadon szárnyalva a szélben, mielőtt odavág a zászlót lengető hősünk képébe egy szikrázó kődarab. Nem is kavicska, hanem legyen az egész Himalája, hisz Emmerich csak megalomán gondolatokkal a fejében képes mászkálni. Sajna ez most nincs, pedig a mondanivaló csak attól lenne igazán giccses. Azt meg soha nem tudom megemészteni, a baljós pillanatok árnyékában miért állandóan – az egyébként mindig hiperaktív – Amerikaiak irányításával történik az észosztás? A Föld többi nemzete nemes egyszerűséggel behódol a jenki rizsának, és passz. Fogjuk summásra a dolgot, mindenki papírpöcs, csak ők a tökösek.

No és természetesen vallásosak. Nincs is annál meghatóbb, ha közel a vég, de szeretett színesbőrű elnökük a kápolnában ereszt el pár Miatyánkot. Ha már nem segít semmi, maradt az ima alapon. De hasonló sors vár bolygónk többi maflájára is. Esély sehol, legfeljebb a Noé bárkái módjára épített modern hodályok. Oda belépni pedig kevés százezreknek adatik meg, akik nem százezrek, inkább hitvány milliárdok fejében válthatták meg zöldkártyáikat. Meg a néhány elit kiválasztott. Politikusok, genetikailag sistergők, tudósok, kicsit ez már sokk, így robognak felém ezerrel a magasztos eszmék. Olyan lelkesen tömik a fejembe, ha kutyám bevenné, megdöglene. S az egész kihal az emberiség móka közepébe helyezve a majdnem tökátlagos családapa. Elvált féle, gyerkőcökkel, problémás asszonykával, valami íróféle a figura. Nem bányász, szakács, kovács, traktort bütykölő ezermester, hanem sci-fik papírra vetője. Persze nem felkapott, regényeit is alig néhányan olvassák, de a történet szempontjából legmeghatározóbbak biztosan.


Ami azt illeti, Emmerichnek sosem volt erős oldala a sztorik kiagyalása. Hiába most is a remek szereplőgárda, eltörpülnek a csapások vérzivatarában. Húh, de szépen írtam! Vérzivatar? Hullunk milliószám, mégsincs egy csöpp vér sem, családi mozilátogatássá vált  Roland papi filmje. De folytatva: vajon a színészi játékra érdemes figyelni és szükség van-e rá ekkora Földindulás láttán? Hát, nem hinném. Csak rémült képet kell vágni, semmi mást. Olyan pusztulás van itt, amihez a Holnapután hóviharai és mirelit emberkéi kezdő piskóták. Szépen tetten érhető a produkcióba beleölt kétszázmillió dollár. Látványos, bár kevésbé emészthető világvégét kapunk érte. Mint egy szökőár, úgy zúdulnak a természeti katasztrófák a nyakunkba. Töményen és óriási vehemenciával. Néha érezni a műviséget, máskor erősen túllihegve a teljes hiteltelenség határát súrolják az események. De a céljukat elérik: katasztrófa orgiát kap az, aki megnézi a filmet. Élvez a szemünk, orgazmusban a fülünk és zsibbadásban a seggünk. A két és fél óra játék idő kicsit hosszabb a kelleténél. Talán meglehetne gyorsabban is gebedni.


Összegzés: Azt kell mondanom, nem okozott csalódást a film. Nem igazán számítottam csavarokkal tarkított történetre, nem is kaptam. Néha már a röhejesség küszöbét is átlépik a nagy igyekezetben, de ez van.  A szereplők másodlagosak, a tragédiák, a természeti csapások teljes arzenálja felvonul és a dübörgő látvány mindent elsöpör. Ja, és a szokásos helikopterek. Roland Emmerich a rágógumi-katasztrófák, másképp mondva, a popcorn rágcsálós világvége butaságok első számú szállítója a zúzdában továbbra is verhetetlen és ezért szeretem. Ha kikapcsoljuk az agyunkat és más érzékszerveinket boldogítjuk, akkor remek szórakozás, egyébként teljes hülyeség. 2012. december 21. lett tehát a világvége napja. Az a sumák érzetem támadt, hogy most kéne hitelt felvennem.

6/10

Kenobi