Amire oly rég számítottam, bekövetkezett: M. Night Shyamalan végre fogyaszthatóbb filmet görcsölt össze.

Ami sajna nem jelenthetett olyan túl nagy feladatot, hiszen A falu és legfőképp a Lány a vízben műfajilag a „békésen tököm szúrom magam” kategóriája és pocsékságai után nálam az elvárások a rendező felé valahol a bányászbéka feneke alatt voltak. Na most, ha innen nézem a dolgot, akkor Az esemény világrengetően jóra sikeredett egy férc. Ha viszont próbálom reálisan értékelni a mozit, akkor a film nem nagyon tart tovább az első hét percénél. Addig tart ki a baljóslatú feszültség, mert a kezdet valóban felkelti minden természetvédő figyelmét. A New York-i Central parkban megmagyarázhatatlan okokból emberek tömeges öngyilkosságokat követnek el, a reakció a kormányzat részéről meg természetesen a szokásos, már megint csúnya terroristák kevernek a háttérben. Ám, amikor már az égből is öngyilkosjelöltek potyognak, akkor placcs! -és mintha ellőte volna a rendző az összes puskaporát. A járványszerű kihalási mánia pedig lassan átterjed az egész keleti partra, a hatóságok fűt - fát okolnak az eseményekért, mégis elindul a dirinkre mostanában olyannyira jellemző lejtmenet, bár azt elismerem, hogy Shyamalan a feszültségkeltéshez még mindig marhára jól ért. A kiürített városok, a fenyegető táj, a zombiként önmagukat sorozatban lepuffantó emberek megjelenítése nagyon hatásos, a legjobb katasztrófákat idézi, ugyanakkor mire betojnék a rémülettől, már a frászt okozó pillanatot elfújta egy kósza szellő, s folytatódik a méla szendergésem. A történet bizonyára fára mászott, még nagyítóval sem lehetne megtalálni. Van ugyan némi jövés - menés, a fák és az aljnövényzet is baljóslatúan sutyorognak, de más semmi. Így az unalmamban inkább hajtűvel nyakon szúrom magam, esetleg oroszlánoknak tukmálom a kezeimet, vagy aláfekszek egy fűnyírónak, a bátrabbak pedig belekezdhetnek a felhők elemzéseibe, vagy diskurálhatnak egy műnövénnyel. Az ember meg mindig bajban van az indiai származású diri műveivel. Mert hát olyanokat szabad csak írni a filmjeiről, amik nem mondanak semmit. Lelőni a film végső csattanóját - hisz Shyamalan filmjei mindig ezekre épülnek - pedig garancia lenne a hosszú életemre.

Jelen esetünkben azonban könnyebb dolgom van. A várt lepetéztető csavar sehol, szánalmas a befejezés, s a végső poén pedig nem más, mint egy elbaltázott lehetőség. Az egész film nem szól másról, mint pár pancser szereplő meneküléséről. Mark Wahlberg rutinból hozza a formáját. Szúros tekintettel, néha elgyötörten, máskor pedig rémülten sunnyog bele a nagyvilágba. Futásban még mindig jó, és mintha korábbi filmjeitől eltérően többször találkozott volna borotva úrral. John Leguizamo sajnos sokat nem tud csillogtatni tehetségéből. Wahlberg elhidegült neje viszont rémes színészi teljesítményt nyújt. A legszívesebben rádöntenék egy erdőt.

A film legnagyobb erénye, hogy nem húzza végtelenségig a nagy semmit, hanem egy kínos másfél órába tömöríti az esménytelenséget, ami jelentheti a rendező tanácsatalanságát, kifáradását, vagy ötlettelenségét is.

Összességében elmondanám, hogy a film nem is pici csalódást jelent, Shyamalan már jó néhány filmje óta olyan, mint a szaró gólya -egy helyben topog. Ideje volna váltani a direktornak, nem csak önmagát másolni. S persze legfőképp hiteles történeteket keresni. Mindenesetre most gyorsan befejezném a mondókámat. Megyek becsukni az ablakokat. Feltámadt a szél…

{mosimage}

5/10

yoda70