A náci Németországnak a zsidóság ellen elkövetett rémtetteit humoros oldaláról megközelíteni úgy, hogy közben nem maradnak el a szörnyűségek, végig ott kísért a holokauszt tragédiaként, igazán merész elképzelésnek mondható. Talán nem is helytállóak az előbbi szavak, inkább nevezzük egyenesen őrültnek azt a rendezőt, aki nyíltan felvállalva a megrökönyödést, más szemszögből áll az események megmutatásához. Zseni, feltűnési viszketegségben szenvedő, vagy képzetten elmeháborodott lehet az ilyen ember?  Hajlok a legelső felé.


Quentin Tarantino nem semmi figura. Kevés rendező akad, kinek munkássága annyira fókuszban, kinek filmjeit mintegy sokkot okozó traumaként lelkesedi végig a közönség. Horror, vígjáték, akciók. Durvulás és vér.  Ám a hangvétele mindig egyedi. Bátran borítgat tabukat, gyakorta kiszántott egérként pislogunk művészetére.

A második világháborúban játszódó filmes feldolgozások hálás téma. De hogy valaki rosszfiú, tömeggyilkos zsidó bűnözőket ugrasszon össze a németekkel, mindeközben emeletes lángokban áldozunk a német propaganda „filmművészet” oltáránál  is, nos, hát kissé gyomorszájas ütés. Azt majd elfelejtettem hozzátenni, hiába a realista ábrázolás, hiába a sajnálatos történelmi események és mindhiába a skalpolások, a film egy rohadt mozigépet sem érne fekete poénkodás és az egészet eluraló egyfajta nyájasan nyálas udvariaskodás nélkül.
S talán ez az a pillanat, amikor a magamfajta okoskodónak elérkezik a választás pillanata. Folytathatnám elemezve, mélyen magvas gondolatokkal. A helyzet definikai szubjektivitása olyannyira túlkombinált, hogy nem felel meg a megszállt franciahon morális életének affinitásával. Jól hangzik ugye? Fából vaskarika. Négyzeten a hülyeség. Szerintem Tarantino sem akarta, hogy történészek és kritikusok hada elmélkedjen rendezésének miértjeiről. Legföljebb jókat röhög magában és rajtuk. Ր nem akart mást, csak egy ínyenceknek szánt bosszúfilmet, jól bejáratott kampánnyal és Brad Pittel. Persze témát is ügyesen kell választani és előadni, de hát itt merül fel állapotként a zseniség kérdése, szóval, nem kell sajnálnunk a fickót.


A történetről tényleg csak nagyvonalakban. Aldo Raine (Brad Pitt) hadnagy vezetésével összeszednek nyolc nem éppen harmatos lelkületű zsidó brigantit, akiknek eccerű a dóguk: a megszállt Franciaországban annyi német skalpot gyűjtsenek, amennyi csak belefér. Így talán sikerül néhány álmatlan éjszakát okozniuk a náciknak. A másik fejezet középpontjában családja brutális kivégzését túlélő és sikeresen megszökött fiatal nő, Shosanna áll, aki Párizsban mozitulajként bujdokol. Bonyodalomképp roppant behízelgően kavar Hans Landa náci ezredes, továbbá egy előkelő és „szolgáltató színésznő úrihölgy”, Bridget von Hammersmark – én magyarul kurvának mondanám, valamint egy hős és színésznek avanzsált német nyalóka katona.  A sorsok és a szálak természetesen találkoznak, de nem égetem magam spoilerekkel.


Azoknak, akik látványos csatákra számítanak, dübörgő tankokkal és földbe csapódó repülőgépekkel, azok máshol kotorásszanak. Helyette negyedórás párbeszédek alkotják a film gerincét. De micsoda dialógusok! A koreográfia mindig ugyanaz: kezdetben nyálas bókolgatások, hányingerre késztető udvariaskodás, ami fokozatosan vált át agresszív keménykedésbe. De mégis, valahogy rögtön helyére tesszük a dolgokat.
Ragyogó rendező, pompás színészek. Brad Pitt olyan pofákat vág, hogy nehéz megállni kuncogás nélkül. Akkora böszme késsel mászkál, én nem merném elővenni villámlásnál. Fattyai is brutálisak, viszont rendesen töketlenek. A morbid humor tehát végig tetten érhető, mint ahogy a „zsidóvadász” ezredestől is – minden kifinomultsága ellenére – föláll a hátamon a szőr.


Összegzés: Tarantino megint megcsinálta! Nekem az év eddigi legjobb filmje! Kilenc és tíz pont között hezitáltam, s csupán azért kapott kilencet, mert talán picit több volt kelleténél a duma, és kevesebb a vérfürdő. Meg lehetne kicsit rövidebb is. Persze, ez legyen csak az én bajom, ami semmit nem von le a film értékéből. Igen erős kilences, vagy tíz alá.

9,5/10

Kenobi