A washingtoni Természettudományi Múzeumban mindig történik valami. Most épp kiszuperálni készülnek az éjjelente megelevenedő viaszfigurákat – modernizálás jeligével. Az éjjeliőr Larrey Daley mindezt nem tűrheti és akcióba lendül. Más szavakkal elintézve a dolgot: Ben Stiller elemlámpát ragad.

S világít a pofámba immáron másodszorra, hiszen a színész 2006-os első múzeumi éjjeli őrködéses ökörködése a családi kalandfilmek üdítő színfoltja lett. Márpedig addig üsd a viaszlovat, amíg meleg  – vagy míg meg nem döglik – ősi bölcsessége jelen esetünkben is diadalmaskodik. Megspékelve a folytatások tuti eszköztárával.  Ütősebb és látványosabb történettel, minduntalan előtérbe tolakodó speciális effektek tömegével, új szereplőkkel, és sajna kevesebb röhögésre ingerlő jelenetével – íme, az önjelölt blockbusterek biztosra vehető receptje. Aztán hogy a múzeumi bugyutaságokkal megcélzott gyerkőckorosztály mindezt hogyan reagálja le, kérem ilyen hülye kérdést fölvetni nem is szabadna. Persze, hogy rohannak szüleiket maguk után cibálva a moziba, majd azt követően párbajoznak egy jóízűt lámpa féleségeikkel felvértezve, sőt még az is elképzelhető galád gondolatként, hogy páran némi történelmet is szívnak magukba. Mert ki a fészkes fene is lehet vajon Amelia Earhart?  Tán valami női cica-mica zenekar tagja? Esetleg ünnepelt celebcsajszi? Szőke hajával és szilikonnal telepumpált cickóival? Mínusz gyökkettő IQ-jával? Nem kérem, valaki más. S ha csak ennyi hozadéka is van a filmnek, hogy ráderengíti ifjúságunkat valamicskét a letűnt korok dicső eseményeire, máris megérte. 
Görény módon cikizve Stiller legújabb agyzsibbasztását, vagy beugrani valami giccses festménybe, mindez lehet részemről nagyfokú naivitás is, hiszen az elsődleges szempont mégis csak a habkönnyű szórakoztatás lenne. Stiller szemszögéből nézve pedig még egyértelműbbnek mondható a helyzet: a bevételek. Pénz, siker és dicsőség. Ládába zárt óriáspolip legyek, ha stábja ilyenkor nem a mozik pénztáraiból érkező adatokat sasolja árgus szemekkel. Minden a nyilvánosságnak eleresztett félszeg mosoly, öntömjénező interjúk, és a filmet körülvevő marketing csupán a siker oltárára helyezve.  Hollywood kegyetlen filmes taposó malmában sajna ez a szokás, és mert így beszélhetünk az egykoron fürtöske Ben Stillerről nagybetűs szárként, így vastagszik a fickó bankszámlája, s gyaníthatóan az Éjszaka a múzeumban második felvonásának sikerét meglovagolva, válik a franchise egyszer egy szép napon trilógiává.
Azonban minden gonoszkodásom ellenére is megérdemli a filmet készítő díszes kompánia a dicséretet. Nevettetni és kalandkodni egyáltalán nem könnyű feladat. Az Éjszaka a múzeumban 2-ben is úgy folyik a tömény gonoszkodás és a csatározás, hogy közben senki nem patkol el a túlvilágra, egyetlen csepp vér sem csöppen, mégis az események kissé balfácán menetén pöszére kacaghatjuk magunkat. Az egyedüli komoly ellenség talán a Napfelkelte lehet – de ezt már mindannyian tudhatjuk.














Sztori

A folytatás onnan indul, ahol az első rész abbahagyta. Larry (Stiller) jól menő vállalkozóként ténykedik. Amúgy shoppingol a pasas. Mindenféle vacakokat tervez és show műsorok keretében próbálja a nagyérdeműre rásózni. Eközben a Természettudományi Múzeumban kiállított és éjszakánként izgága módra váltó cimboráira rájár a rúd. Fejlesztés ürügyén többségüket beládázzák és elirányítják a Smithsonian Amerikai Nemzeti Történelmi Múzeumba, ahol majd jó eséllyel elkallódhatnak. Larrynak nem sok választása van. Összevonja szemöldökét, beletúr nyálasan elcseszett sérójába és mindezek után, de sután, ámbátor izibe ered viaszcimboráinak és a hatalmas múzeum se vége, se hossza folyosói között, és végtelen föld alatti  termeiben – hozzáteszem, helyből, vagy pici gyermeki súgással kisegítve – megkeresni haverjait, és fölveszi a harcot a mafla bábúk életére törő helyi kiállított genyák ellen.  Kikeveredve az előbbi elcseszett mondatból, lássuk csak be, hogy a főtróger Kah Mun Rah a pöszeségében is szerethető fáraó, pribékjei pedig Rettegett Iván, a fekete-fehér Al Capone és a töpörödött törpördög Napóleon. A jók oldalán ott villog a mi közkedvelt Larrynk, csábos árnyékaként a kissé rámenősen pofozkodós Amelia Earhart (tündi-bündi Amy Adams), és persze a minikék, Jedediah és Octavius. Valamint sokan mások is szerencsétlenkednek még a kulimászban, de valahogy mindenkinek ugyanaz a sumák gondolat űzi vezérhangyáját: megszerezni az ősi egyiptomi táblát, ami életet lehel sötétedéskor a múzeumi figurákba...

Nos, ennyi a történet és nem több. Elég vékonykának mondható, izzadtam is, hogy legalább húsz béna sor összejöjjön. Shawn Levy rendező rutinból ugrotta a kötelezőt. Hozzátett az első rész múzeumi tárlatvezetéséhez egy repülőtérre való látványosságot, bekerültek új mosolyforrások – pl. a rugónyakú Einstein figurák – mégis mintha kevesebb lehetőségem lenne vigyorogni. Ben Stiller tapasztalt éjjeliőrként irányít a végkifejlet felé, és a szárnysegédjei sem rosszak. De poénkodhat itt nekem ezerrel Owen Wilson, vagy Steve Coogan, fanyarkodhat bölcseleteivel Robin Williams, és megállapíthatom újfent, hogy Amy Adams milyen bájos bőr, az egész bagázs másnapra elfelejtődik. Egyvalakit kivéve. Az ármánykodászban isz pösze szövegekkel szöszmötölő fáraó leszöpör mindenkit a színről – talán Hank Azariának, illetve a remek magyar szinkronnak is köszönhetően.
Az Éjszaka a múzeumban 2. profi módon megcsinált iparos munka. Nem az évtized vígjátéka, de amit bevállalt, azt teljesíti. Mit is mondhatna minderre végszóként Rettegett Iván? Berjátaim! Eeebből trojka lessz! Nyeet hármasfogat! Hááárom film! Minyimum!

6/10

Kenobi