A sztori másik végén ott terpeszkedik Walter Garber (Washington), valamiféle forgalom irányítóként. Amúgy büntiből, mert korrupcióval gyanúsítják. Élete tehát happy: irányítja a metrót, munkatársai ferde szemekkel néznek rá, és még a felesége is roppant idegesítő. A film nagyjából felében – másképp mondva csúcspontjaként –, az operátor és a bandita szépen egymásra találnak. Hozzánőnek a mikrofonok nyomógombjához és a rádióadókhoz, majd szétpofázzák az agyukat. Néha bővítik a duót. Beszáll az oda-vissza beszélgetős mókába a polgármester, kicsit a túsztárgyaló zsaru is, de hamar kispadra kerülnek. Én meg lestem, most mi van? Végén csak akad pár perc ideges sétafika, nevezzük bátortalanul akciónak.

Denzel és Scott nem először dolgoznak együtt. Az ember azt hinné, hogy már szépen összeszoktak, fél szavakból is megértik egymást. Biztos így van. A baj csak az, hogy a rendező nem képes bőréből kibújni, most is hozza azokat a tőle megszokott eszköztárakat, amiktől én rendesen hányingert kapok. Az esztelen gyorsítások, a hülye agyonra szűrőzés másutt talán műxenek, itt inkább kiakasztanak. De az is lehet, hogy én keltem ma ballábbal. Travolta ádáz haramiaként olyan kevés, mint mackó sajtban a brummogás, és azt sem nagyon vágom, hogy miért nem lövik ki a kommandósok? Persze, akkor véget érne a film vagy félóránál, a néző meg mehetne fagyizni.