Bizony, bizony. Hogy szalad az idő! Mintha csak most lett volna. A kerek szemüveg, cikk-cakk-os villám a homlokon. A kis varázsló nebuló szinte életünk része lett.  Az átlagos mugli el sem hinné, hogy az a szőkített és mérsékelten rokonszenves angol hölgy, Mrs. J.K. Rowling áll Harry Potter és barátai összes varázslata mögött. Az írónő legyőzte a Grimm testvéreket, leiskolázta Andersent, de még talán Benedek Eleket is combjai közé szorította. Újra rászoktatta a gyerekeket és a felnőtteket az olvasásra. Nélküle nem létezne a hét könyv, és nem készült volna eddig hat gigantikus sikerű Potter film – én már a mostanit is ideszámolom, bár… – és nem lennének polcaim féltett helyén az eddig megjelent mágikus DVD-k. Rowling történetei ráadásul könyvről könyvre jobbak (persze a sznob irodalomkritikusok fanyalognak, csakhogy véleményüket magas ívben le*arjuk), amiből penge éles logikával arra következtethetünk, hogy a filmek is fokról fokra izgalmasabbak. Ez bizonyára így is van. Azaz, volt. Mert most valami megszakadt…

Azt is észre kell vennünk, már rég elmúltak azok a korok, amikor Roxfort hétköznapjaiban az volt a legrémísztőbb kérdés, tudjuk ugye, hogy minden hányásban van sárgarépa? Na, ebben a részben nincs, mert ez hidegvérű gyilkosokból és skizofrén elmebetegekből áll! Az átkok, varázslatok komolysága eddig tényleg az alsó tagozatos nebulók magasságához igazítva, apucik és anyucik legfeljebb udvariasságból ijedeztek csemetéik pártján. Ám, ahogy haladunk a történetben előre, Harry és barátai egyre felnőttebbek – nem kevésbé mondható ugyanez rajongóikra –, úgy lett elvárás az aktuális H. P. filmtől a még megrázóbb és még látványosabb megjelenítés. No és természetesen a lényeg: komorodik, egyre fajsúlyosabbá válik ez az egész cirkusz, az ártatlan hókusz-pókuszon túllépve már bizony az sem meglepő, ha némelyik szereplő átsétál a boldog varázsló mezőkre. Akár könyörtelen gyilkosság áldozatként. De erről majd később.













Varázslóinasunk hatodik tanévét kezdi meg Roxfortban. Az előjelek nem éppen biztatóak. Halálfalók kódorognak már az emberek világában is. Földúlnak mindent, ami épp az útjukba kerül, s gyanítom, a hídépítő bizniszben is érdekeltek lehetnek. Az öregedő hippire hajazó professzor, Albus Dumbledore visszacsábítja egy korábbi tanárát. Mert viszket a szakálla valami infóra, ami egykoron Slughorn és a suttyó Voldemort között hangzott el beszélgetés formájában. Segítségül hívja Harryt – aki közben összeragad egy bájital könyvvel –, amúgy csalinak. Harry feladatként emlékek között búvárkodik egy lavórban, Dumbledore közben el-eltünedezik, gyűjtöget valamit. A fiatalok addig szerelmi háromszögeznek.

Hát, kb. ennyit fogtam föl a Félvér herceg tartalmából. Elsőre. A látványos kezdés után, naivan azt hinném, hogy csak úgy röpködnek a pofámba varázsigék és látványos jelenetek. Ez kétségkívül így is van, mert nagyon helyesen a rendező, David Yates, vérfrissítésként a sötétség irányába terelte az eseményeket. Az impozáns díszletek, a baljóslatúan tapintható komorság és a remekbe szabott zene bőven elég, hogy mogyoróimat szorongassam. Mindezekhez társul egy körömszaggatóan izgalmas történet, tele rejtélyekkel és kérdésekkel. Nagyon helyén minden. Mint egy jól működő horrorban. Na nem. Inkább thrillerben. A régi csacsogások már a múlté, helyette drámák. Ez így valóban nagyon moziba csábítóan hangzik...  De hagyjuk a fenébe az önbecsapást! Sajnos  se perc alatt eluralkodik a fölösleges dumálás. Roppant titokzatosan szövegelnek egymásnak szereplőink, bizony lövésem sincs, mi a fenéről. A történet számomra kaotikus, követhetetlen, és bizony elő-elő bukkant az unalom faktor. Nem is egyszer. Gyakran. De leginkább mindvégig. Sokszor csak lestem, lesz itt  egyáltalán valami? Akciók nuku, a híres-hírhedt varázspálcák inkább lámpakén műxenek. Még a kviddics meccsek is takarék lángon pislákolnak. Így ér megváltásként a végső elhalálozás, s akit még izgat, kielégülhet, mert elsütik, ki a túró is a Félvér herceg? népfelvilágosító mondatát. Szóval mehetünk haza hiányérzettel küszködve, és várhatjuk a mindent lezáró hetedik duplát.












Pozitív elvétve és lelohasztó élmények dögivel a filmmel kapcsolatosan. Két dolog azonban, ami nagyon bejött. Draco Malfoy időközben igazi pszichopata vadállattá fejlődött. Szerepe szerint nem mekeg el összesen öt mondatot, de ha összefutok vele a sötétben, biztos lecsapom. Én azonban leginkább a film humorát értékeltem. Természetesen a szerelem köré építve. Nagyon aranyosan, szinte szemérmesen, vagy másképp mondva, szerencsétlen bénasággal megmutatva. De még egyszer: kalapomat emelem a félelmetes atmoszféráért is.

Nincs más hátra, mint a summázás. A rajongók bizonyára másképp látják a dolgokat és most meg is átkoznak, de szerintem a Félvér herceg az eddigi leggyatrább Harry Potter film. Az egyik oldalon a hátborzolgatóan hatásos légkör, a másikon a tömény ásítozás és a nagy rakás semmi. Majd két és negyed órán keresztül zsibbasztják a léprecsalt nézőt. Nem is picit csalódtam. Magyarul fogalmazva: sz*r. Nem, nem ér többet egy közepes ötösnél. Esetleg.

5/10

Kenobi