Nicolas Cage legújabb apokaliptikus világvége mozija után nehéz nem gondolni korunk legolvasottabb bestsellerére, a Bibliára. Talán nem én vagyok az egyedüli, akinek a film eseményei láttán eszébe jutnak olyan a Szent Könyvben megemlített történések, mint az Édenkert, a pokoli tűzeső, vagy akár az első emberpár, akiket az Úr megteremtve, elhelyezett a Paradicsomban, útjára indítva az emberiséget. S még mindezeken túl, a bekövetkezett katasztrófák sora, bizonyos tág értelmezésben véve még az angyalok is jelen vannak a filmben, mind-mind eszembe juttatták az ősi könyvet.

Ha kevésbé emelkedett hangulatban találom magam, és gonoszkodni akarok, akkor Cage-ra elmondhatom, hogy egyfajta Nostradamusként kullog az események nyomában. Olyan történések után zseblámpázik kétségbeesett tekintettel, amiknek a végén az emberiségnek kampec. A jövőnk tehát már bevégeztetett, így talán könnyebben is tudunk azonosulni a film szerencsétlen és fafejű hősnőjével, Rose Byrne-val, mert már nem csak ő, hanem mi is pontosan tudjuk a halálunk napját. Október 19. a jeles dátum, amikor megszűnünk létezni, s higgyük el, most az egyszer számunkra nincs irgalom. Legfeljebb gyermekeinknek, ám azok közül is csak a szerencsés kiválasztottaknak, akik meghallják a „suttogó emberek” szavát.
A világvégével, mint piros betűs ünneppel, csupán annyi a bajom mostanság, hogy legalább tucatszor akarták belémsúlykolni eljövetelét. Akartak lapátra tenni bennünket gonosz földönkívüliek, de tettünk az ügy érdekében párszor mi is. Jöttek itt vírusok, lettünk mutánsok, morci tekintetekkel csatakzó rondaságok, de néhányszor a természet is közbeszólt. De valahogy mindig megúsztuk. Találtunk az idegen űrhajók ellen szuperfegyvereket, bevethettünk ellenük vírusokat – ilyet is, meg olyat is – a zombilét örömeire is mindig leltünk ellenszérumot, s ha már minden remény veszve, akkor jött Bruce Willis. Vagy legalábbis egy csicsergő női hang. Mert megjavulunk, ígérem, lécci, lécci! S vajon melyik az az UFO Reeves, aki ilyen üveges tekintetű nyávogásnak ne tenne eleget? Az imént felemlített rágógumi katasztrófák után, szinte irigylem a dinoszauruszokat. Jött egy aszteroida, aztán kicsit kihaltak. Mi meg már vagy ezredszerre gyónhatjuk bűneinket.
A Képlet is picit fejtörést okoz számomra. Mert hogyan is lehetne leírni úgy a film tartalmát, hogy közben ne spoilerezzek, ne áruljam el a végső csattanókat, mert a film előzetes ismerete alaposan ronthatja annak élvezeti értékét. Kicsit olyan a helyzetem, mint az egyszerű emberé: koslat hetek óta egy gyönyörű nő után. Mindenáron ágyba akar izzadni vele, s úgy tűnik a csaj végre kötélnek áll. Büszkén is meséli haverjának a kricsmiben. Mire a cimbi: - ezzel a nővel akarsz dugni? Hiszen rajta volt már a fél város! Na paff!
Így aztán ugorjuk is át az időkapszulát, annak elhelyezése és kiemelése körüli tapsikolós és lufizgatós örömöket, s kezdjük ott, amikor a titokzatos számsor  a film főhősének, John Koestlernek (Cage) az asztrofizika professzorának a birtokába jut. Koestler egykoron hitt valamiben. Hitt abban, hogy ha szerettünk veszélyben van, azt mi is megérezzük. De mégsem. A felesége meghalt. Füstmérgezésben. Álmában. Míg az asszony halálozott, addig ő gereblyézte a füvet. Ennyit a megérzésekről. Attól az időponttól fogva nézete is megváltozott: a világ nem más, mint véletlen tragédiák sorozata és szerencsétlen egybeesése. Szegény már nem akar mást, csak pancser apukaként nevelni fiát, makett napot dobálni hallgatói kezébe, így okítani őket. A Napnak egyébként is fontos szerepe van a következőekben. És hát persze, de bánatai orvoslására időnként kortyolgat a poharából.
A számokkal telezsúfolt papírlap alapból forgatja fel az életét. Koestler körülbelül három itóka hörpintés, két táblafirka és öt másodperc gondterhelt tekintet után rájön – vagy fordítva –, hogy a számok katasztrófák pontos helyszíneit, időpontját és az áldozatok számát jelölik. Mind megtörténtek, de néhányuk még hátravan. A jövő ismeretének birtokában, megkísérli azokat megakadályozni – miközben a legnagyobb csapás még csak ezután érkezik. A történetet csavarintja gyermekének látomásai, s a minduntalan előbukkanó rejtélyes idegenek. No és a kavicsok. Összegezve, hatalmas bajban vagyunk. S aki megnézi a film plakátját, az rögtön láthatja, valami alaposan odapörköl a seggünknek...
Alex Proyast, jelen film karmesterét, nyugodtan nevezhetném – James Cameron után szabadon – a földkerekség leglustább rendezőjének. Átlag négy-ötévente dirigál valamit, ám az mindig siker. Egyéni látásmódját, nyomasztó képi világát olyan alkotások dicsőítik, mit a Holló, a Dark City és az Én, a robot. Bár ez utóbbi filmjét szerintem beáldozta a közönségízlés oltárán. Legújabb mozija, a Képlet valahol a rendezői szabadság és a tömegelvárás sikeres ötvözete. A feszültség, a nyomasztó atmoszféra és a titokzatosság mindvégig jelen van, néha kevés üresjárattal kitöltve. Cage is örülhet, mert végre sikergyanús sztoriban adhatja a világfájdalmat. Szegényt nem is cikizném ez egyszer – kapott már tőlem úgy is eleget – bár a hajával most sem tudok megbékülni. A homloka lassan seggig ér, megcsodálhatom gyönyörű füleit is, s egyáltalán valami züllöttség áthatja az egész pasast. Persze a szerepe valami hasonlót kíván.
A katasztrófa jelenetek váratlanul csapnak le és sokkolják a nézőt. Dermesztőek és döbbenetesek. Mintha Cage bánatos képéhez tervezték volna őket.  A film legnagyobb gyengéje szerintem a vége. Az alkotók hatalmas katarzist akartak emberi drámákkal és zsebkendő szorongatós könnyóceánokkal vegyítve. Valamint utalásokat az elején említett Bibliára. A visszaforduló földönkívüli kéznyújtásában valamiért Spielberg jutott eszembe. S a nagyhalál megjelenítése is más rendezőknek – talán Emmerich – jobban menne. Így a film vége egy giccskavalkád lett, ami némiképp rontja az összképet. De fogjuk fel optimistán! A szép új világban legalább minden nap Húsvét lesz!

Ettől függetlenül a Képlet jó film, méghozzá a nagyon jó film kategóriában. Gratulálok Cage! Rád fért már a siker!

Képlet. Kicsit depressziós mozi. A jókedved garantáltan elb...va!

8/10

Kenobi