Az a gyanúm, hogy John Dillinger és Melvin Purvis küzdelmét, hogy közérthetőbb legyek: Johnny Depp vs. Christian Bale egymásra ugrasztását megfelelő alázattal kell kezelni. Ellenkező esetben úgy járhat az ecceri ember, mint én.  Sűrű és alattomos pillantások az órám felé. Meg kétségbeesett kísérletek a mozi kijáratának becserkészésére. Aztán győzött a légkondi. Kinn a meleg, idebenn a hűvös, legfeljebb néha géppisztolydörgés ébresztgeti azt a kb. húsz embert, akiket halványan érdekel egy lightos gengszter-zsaru kergetőzés. Talán az előbb megszólított színész óriások, vagy Michael Mann rendező eddigi munkássága srófolta bennem magasra az elvárásokat, talán a Harry Potter film okozta pofára esés után hittem, hogy kétszer nem léphetek ugyanabba a sz*rba. Az okos ember a más kárán röhögi szanaszét magát, a hülye saját botorságán, de a legkergébb még a máséból sem okul. Így jártunk tehát 2009. július 24-én este kilences indulással, a Közellenségek vetítése során, húszan. Nem, csak tizennyolcan. Ketten nem aludtak egy percet sem. De úgy hisszük, csaltak...

Azért tegyük  gyorsan hozzá: a helyzet egyáltalán nem ennyire kétségbeejtő. Michael Mann tökéletesnek hitt filmet eresztett ki kezei közül. Megkockáztatom: majdani Oscar szobrocskák is lebeghettek szemei előtt. Legalábbis ezt látszik bizonyítani: mozijának minden pillanata kiszámított, minden képkockája gondosan megkomponált, minden mozdulata pregnánsnak szánt mondanivalóval telített, mintha egyenesen az Amerikai Filmakadémia pocakosan hájas tagjai számára készült volna, mintha csakis azért született volna, hogy a gengszterfilmek gengszterfilmje legyen, a tökéletes mítosz stb. stb. Valószínűleg ez is lett a veszte. Túlzottan a tutiságra törekszik, és többnek akar látszani annál, mint amennyi valójában, ám ha eltekintek ettől –  a biztosan csak engem pisztergáló – zavaró igyekezettől, egyáltalán nem rossz filmhez lesz szerencsénk. Sőt! Van benne dráma, a jellemek valamennyire árnyaltak, a korrajz kidolgozott, a film által keltett atmoszféra erőteljes, a kalapjuk alá bújó színészek pedig rutinból hozzák a kötelezőt.

Az 1930-as években, Amerikában a gengszteresdi valódi iparággá fejlődött. Az ország történelmének kevésbé dicső része ugyan, de egy Al Capone, Baby Face Nelson, vagy mint most, John Dillinger felemlegetésére minden  mai hamburger zabálónak nedves lesz a gatyája. Oldalaznak a gyönyörtől, lássa csak a világ egyéb része, mennyire is tökösek a csávókáink! A baj csak az, ha más népségeknek nem ehetően tálalnak valamit, abból ásítás hegyek keletkezhetnek. Valahogy úgy, mint a Tenkes kapitánya. Nekünk nemzeti kópé, a furfangosság netovábbja a fickó. Egy harlemi fekának?


John Dillinger filmünk kezdetén megpattan a börtönből. Pár társával. Utána, meg teszi, amit tennie kell és amihez ért: futószalagon rabolja a bankokat. De mindig csak a pénzintézetek zsozsóját lovagosítja el, a kisemberét soha. A koreográfia mindig ugyanaz. Beront bandájával a kiszemelt bankba, előkerülnek a hátsózsebből a géppisztolyok, kifelé kedves túszejtős ölelkezés, majd tűzpárbaj a helyi hagyományok alapján. Mert a film megtörtént eseményeket dolgoz fel. Fogjuk rá, hogy hitelesen. Johnny fiú szerelméért és cimboráiért a tűzbe megy, de nem szívbajos akkor sem, ha lövöldöznie kell.  Így másznak a Nyomozóhivatal kőrözési slágerlistájának egészen a csúcsáig. Ami természetesen böki az illetékesek szemét, a legjobban J. Edgar Hooverét. Megszervezi a későbbi FBI-t és megbízza Melvin Purvis nagyon különleges ügynököt a gengszter vezér és társainak elkapásával.















Szerelem, árulás. Sötét, éjszakai jelenetek sora. Szökések és kihallgatások. Duma. Bőven is több a kelleténél. S ami a leginkább hiányzott: sehol az izgalom. Gyakorlatilag a legvégéig ül a film. Kis kivételekkel. Nyugdíjas öreganyó módjára totyorog a végkifejlet felé. Depp szokásához híven zseniális, Bale pedig „higanyarccal” hozza színészi eszköztárát. Aki csak egy pislogáson is rajta kapta, kérem jelentkezzen. Egyébként ilyen fapofával simán elmehetne kirakati bábunak is.

Nem is kicsi megpróbáltatásokat okozott a film. Kétségkívűl mívesen kimunkált igényes darab, nagyszerű zenével. Értő nézők szép számmal. Remélhetőleg. Én azonban az ecceri emberek közé sorolnám magam. Kicsit több vért, több eksönt, picit hajtósabb sztorit jobban elviseltem volna. Akár a történelmi hűség kárára is. Hát… Hat? Hét?... Hét. De csak a klíma miatt.

7/10

Kenobi