Hinni sok mindenben lehet. Élhetünk szeretetben, gyűlöletben, míg másoknak a keserűség és az erőszak marad. Ez a sors jut osztályrészül a film kiosztott a főhősének, Max Payne-nak is, aki zsaru. Olyan zsaru, akinek feleségét és lányát megölték. Meg is értem  fájdalmát, a mogorva ábrázatát. A családja gyilkosai egy új drog hatása alatt álltak. Szóval nem igazán voltak agyilag rendben. Márpedig aki nincsen magánál, az magán kívül van. Az új szer neve Valkűr, de elhihetjük, ehhez a szarhoz Tom Cruise-nak sok köze nincs. Annál több az Aesir gyógyszerkonszernek, akik fejükbe vették egy olyan csodalötty kifejlesztését, amit lehörpintve máris kész a tökéletes katona. Nem érez sem fájdalmat, sem félelmet, egyszerűen legyőzhetetlen. Jól jöhet majd a terroristák elleni bulikhoz alapon. Pár szépséghibája azért mégis lenne a dolognak: függőséget okoz, a kezelt figurákat hallucinációk gyötrik, rémálmaikban szárnyas démonokkal. Mondjuk ezt az állapotot én is elérem néha. De nekem elég pár pohár pityóka is, hogy repkedő angyalokat lássak. Valamint a drogos esetek majd mindegyikénél meggebedést is okozhat. Ám elég egy, aki jól reagál a kezelésre és máris nyakig vagyunk a szószban.

Márpedig Max Payne benne van a sűrűjében rendesen. Körülötte hullanak az emberek, mint a legyek, s amikor társát, Alex Baldert is hidegre teszik, ő lesz az elsőszámú gyanúsított. Sajna méla közönyömben az izgalmak e része engem tökéletesen hidegen hagy, de a szexis Olga Kurylenko gyors büfébe küldését már zokon veszem. Szegényke szerepe mindig kimerül abban, hogy ágyastól kínálgatja magát egy kis közös izzadásra, de valahogy mindig szűz marad. Sajnos általam is. De ahogy az elején kezdtem, hinni sok mindenben lehet. Nem is értem ezeket a pacákokat. Hitman nem mert vele mit kezdeni. Inkább nézett ki értelmesen a kopasz fejéből. S most Mark Walhberg is elutasítja. Fiúk!? Ott a gatyeszben, rendben minden? No, majd James Bondnak talán meglesz a csaj.

A filmről többet nem is igazán tudok mondani. Mozgató eleme a bosszú lenne. Mark Wahlberg nagyon goromba, ami nála egyet jelent a fapofa tekintettel. Összeborzolja szemöldökét, úgy sutyorogja végig a filmet. Jöhet hóesés, jeges fürdőzés, lőhetnek rá ezerrel, kaphat fordulásból nyaklevest, rezzenéstelen az ábrázata. A kis Seagal tanonc.
 
Videojáték adaptáció ide, vagy oda, a Max Payne elég halvérűre sikeredett egy mozis alkotás. Az első egy órájában bőven akadtak pillanatok, amikor gyufaszálakkal támogattam ki a szemeimet, s az is megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe. A John Moore rendező által megálmodott atmoszféra ugyanakkor telitalálat. Szól a hülye zene, tömve a film sötét helyszínekkel, a háttérben pedig a felhőkarcolók sétálgatnak és élik életüket. A hó lelkesen esik, néha szakad, az esetek többségében elefánt méretű pelyhekként száguldozik jobbról balra, vagy fordítva, miközben szellő sem rezdül. Tombolnak a mínuszok, a lehelet azonban csak elvétve. Ja, bocsánat! Vagy kétszer az eső zuhog. Akkor ennyit az időjárás jelentésről, meg a bakikról.

Aztán az utolsó harmadban felpörögnek az események. Amikor Maxra rátör vagy egy tucat állig fölfegyverzett kommandós, déja vu érzése kerített hatalmába. Úgy látszik, hiba van a Mátrixban, vagy csak a lövöldözős jelenet koppintás onnan?  Legalább egy tucat kommandós Payne ellenében. A Wesley Snipes utánzat detektívnek pedig mi az első dolga? Erősítést kér kétségbeesve. Jáájj! Ennyire még Neo sem tudott.
 
Hinni sok mindenben lehet. Én például a Max Payne - egyszemélyes háború kapcsán hittem abban, hogy annyi elfuserált videojáték adaptáció után most előáll a készítőgárda egy remek filmmel. Sajnos ennek a mozinak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Kis híján unalomba fulladó sztori, kevés akció, s azok is eléggé visszafogottak. Én másra és kicsit többre számítottam. Ám a játék rajongóit az én ostoba véleményem ne fogja vissza! A film után továbbra sem lettem a játék elkötelezett híve, csak Olga Kurylenkót sajnálom a legjobban.