Mai napig komoly fejtörést okoz, miért lett Adam Sandler sikeresebb cimborájánál Rob Schneidernél? Mindketten az altesti, alpári poénok gusztustalan éllovasai. Böfögés, fingás, dudák, gusztustalanságok és olyan szenvedések, amin jókat lehet derülni. Egyszer. Tán kétszer. Tipikus mindkét fazon filmjeire a gyatra történet, a pocsék színészi játék. Jelen filmben is szépen egymásra találtak. Sőt, bevonva a mókába a Sandler Schneider Holdudvar teljes kompániája! Oda ne rohanjak!

De most, hogy győzködöm a kedves olvasót, mégse legyen első dolga elviharzani a Nagyfiúk vetítésére, rájöttem, mi lehet a plusz Sandlerben. Mintha komolyodna a csávó. Próbál érzelmesebb húrokat pengetni, drámaiságot belevinni filmjeibe. Szájbarágás, milyen fontos is a család, a barátok. Gyerekeknek pedig illik megtanulni, hogyan kell kavicsokat kacsáztatni. Nélkülözhetetlen dolgok ezek. Bizony. Csak mellette megmaradtak a bugyutaságok. S elkövetkezett az igazság pillanata! Be kell ismernem töredelmesen, nem igazán szívem csücskei a korosodó csávók, és a Nagyfiúk jottányit sem változtatott véleményemen!

A sztori annyira elhanyagolható, ne is taglaljuk. Ami leginkább szembetűni, az erőlködés. Vígjátéknak indul, ám minden képkockáján lehet érezni a vért izzadást. Vigyorognak, idétlenkednek ezerrel. Lássuk milyen überlaza faszányos fickók. Mégis, valamiféle görcsösséget vélek felfedezni. Nem igazán ülnek a poénok. Többsége régen lejárt lemez. Nekem sikerült totál fapofával végigásítozni. Hangos kacagás részemről nem fordult elő, legfeljebb néhány bátortalan mosoly. Persze akadtak rendesen röhögők. De ők még az anyjuk temetésén is hahotáznának. Az örök jókedvűek. Vagy fizetett hangulatkeltők? Ha-ha.

Az nem tett jót a filmnek, hogy túl nagy benne a forgalom. Az öt főszereplő kevésbé tud érvényesülni. Jönnek-mennek, üldögélnek a székben, izé.  Elnyomják egymást,  nem képesek kibontakozni, majd háttérbe szorulnak. Pedig nagy arc mindegyik. Leginkább Chris Rock lóg ki a sorból. Egyáltalán nem találja helyét, de a többiek is kötelességből bolondoznak. Mindehhez jön a teljes család. Gyerekek, elefánt tappancsú öreganyó, máris akkora zsivaj, a csiricsáré forgatag, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Nem igazán kapható el a vezérfonal sem, másképpen fogalmazva, van bő másfél órájuk a szereplőknek a szórakoztatásra. Avagy a semmittevésre? Az egyénekre épülő vidámkodásban kétségtelenül akadnak eltalált jelenetek. Példának hozhatnám a nyíl rulettet. Csak a szanaszét pucolásban vitték erőteljesen túlzásba a grimaszokat. Gülüznek a szemek, lihegnek, forognak a nyelvek, majd mindenki elvágódik valamiben. Vicces, roppant módon. A nyúlfarknyi sztori gyakorlatilag egy rakás. Rakás. De jó nagy és bűzlő.

Összegzés: Azt mondják sokan, hogy a magukat kritikusnak képzelő okostojások dolga a legegyszerűbb. Lehúzni a filmeket, próbálva elrontani, befolyásolni mások szórakozását. Mert becsmérelni valamit mindig könnyebb, mint elismerni. Szidjuk a labdát, pedig csak a focista falábú. Mondok rögvest példát is. Salma Hayek még mindig jó bőr, és mint színésznő is elsőrangú. A Nagyfiúkban azonban kínlódik. Maradandót alakja, és precízen epillált lába jelent. Egyébként teljesen felejtős, amit előad. Lehet, a magyar szinkron is bekavar, valahogy nem illik a nőhöz. Érzelemmentes, gépies, mint amikor egy robotot kiherélnek. Adam Sandler fásult, Rob Schneider umpa-lumpa Elvis séróban mászkálva kicseszettül irritáló, a szakállberci dagadék Kevin James fárasztó, Chris Rock egyszerűen minek? Valamit David Spade javít a bizonyítványon. A feleségek, a gyerekek pedig egyszerűen túlnyüzsögve idegesítőek.

Nah, ha nem mondtam volna a lényegét, pompásan vacakra sikeredett film. Maga volt a tömény unalom, amin csak némileg enyhít az a pár vicces jelenet, amit nagyítóval kell keresni. Ficánkol bennem a gyanú, a színészek kilobbiztak maguknak egy nyaralást filmkészítés ürügyén. Az átlagosnál gyengébbre sikeredett férc, a holnapra teljesen elfelejtjük fajtából. Nem tetszett.