Akkor itten halottak. Nyilván nem maguktól, rásegítéssel. Varázslat, fekete mágia, vudu. Az is lehet, a képükbe tömött sártól gebedtek meg. Csak tippeltem, mert zavaros. Egyébként is, mellékszál. A lényeg abban keresendő, hogy Julianne Moore iszonyatos bajban van. Pszichológusként látott már rázós szitukat. Aktuális paciense azonban kilóg a sorból. Lelkek korzóznak testében, mondjuk úgy, telefonhívásra. S egyre többen. Nem probléma a forgalom, hisz a film mottója szerint nem vészes, ha elveszítjük szeretteinket. Nagyobb gond, amikor hitünket. Pedig az Úr egyértelműen megmondta. „Ne gyengüljön a hited bennem.” Minden más esetben, ráb@sztál. Nafene…  Lazuljunk. Nem ennyire furmányos módi, minek nagyokat lódítani? Inkább természetfeletti thriller, pici horror nyakon öntéssel. Egy biztos, szuperál. Be kell ismernem, szőrszálak ágaskodtak hátamon.

A halottmászkálós-látós filmeknek szép hagyományai lettek. Lassan nincs színész, kinek ne dukálna egy. „Brúszwillisszel” kezdődően Jessica Albáig bezárólag. Kevin Bacon fölásta a környéket, Nicole Kidman kölkei fényre csuklanak, míg A kör gonoszkája kútbull (mert nincs Red Bull-haha) mászik elő. Videókazik terjesztésében érdekelt, emígy idegesíti jámbor nézőjét. Sajna a történetek eléggé egysíkúak, mindegyik néhai akar valamit. Legtöbbször lelkük háborog, keresik a panaszkönyvet. Meg azt a hülyét, aki látja őket. Aztán valami csak lesz, de inkább nem. Ugyanis hozzászoktunk a fordulatokhoz, megedződtünk. A végső csattanó élteti a filmeket. Willisz bának miért nem esik le a karikagyűrű, hogy a másik oldalon bolyong? Hű, most rohadtul megutálnak, akik még a Hatodik érzék előtt állnak.

A Shelter sem jut tovább. Szerencsére, nem is akar. Meg amúgy is más a téma. Biztos szólhattak a rendezőknek, mások babérjain ne kotyuljatok, helyette kotyuljatok mások babérjain. Jól megaszontam, magyarázom. Tehát a bejáratott utat követik. Ezért lett picit sablonos, könnyen kitalálható. Másrészt, qúrva jól használják a figyelemfelkeltést, az információ morzsák adagolást. Frász is van, szólok időben. Nem gusztustalanságot okádó borzadmányok, digitálisan megteremtett szörnyek csinálják a fesztivált. Sötétség előfordul, gyakran. Idegborzoló zene, ügyesen kutyulva. Hozzá csipetnyi misztika, vallásra hivatkozó katyvasz. Némi durvulás, az kell. Elsőre nyakatekert sztori. Érdeklődéssel figyeltem, miként esik bele saját csapdájába. Belepottyan sajna, de rutinosan kimászik.

Tulajdonképpen semmi olyat nem lehet pofedálni, ami a Sheltert valamennyire emlékezetessé tenné. Egy hónap múlva a franc se emlékszik rá. Azaz hopp! Valami mégis akad. A két főszereplője. Bizony. Julianne Moore ezúttal nem csak szeplőivel bíbelődik, megdolgozik a gázsiért. De lesöpörve.  Jonathan Rhys Meyersről szól itt kérem minden! Amilyen elszántsággal, átéléssel hozza karaktereit, ember feletti. Legszívesebben rohannék valami díjért. Megérdemelné. Amikor hátraveti fejét, kivert a jeges veríték. Komolyan, berepült pofámba a sültgalamb. Kétségtelenül besegítettek valami trükkel, vagy csak spontán képes így kitekerni nyakát? Brr… Kukkoltam, iszonyat mafla ábrázattal.

Összegzés: Amiért kilóg a tucatból, csakis a szereplőknek köszönhető. Ketten viszik hátukon a cuccot, remekül. A többi duma mellékes, illetve ezer más produkciókból kacsint vissza. Amennyiben kibírjuk első negyedóráját - a kötelező felvezetést - nem okoz csalódást. Kicsit kaotikus, máskor próbál nagyon misztikusan és annyira misztikálni, hogy már zavaró. Mindent egybevetve, simán lekötött. Néha tényleg pislogtam, lerágtam a lábujjamat, bátortalanul borzongtam, kerestem a hitemet.