Szinte hallani azt a megkönnyebbült sóhajt, amit a sci-fi és a Star Trek rajongók fújtattak a legújabb szekeres mozi megtekintése után. Mert az utóbbi egy-két év filmtermése sajna nem igazán a műfajról szólt. Jó, jó, tudom én is, hogy sumákoltak a vetítőtermekbe, de még inkább a tékák legalsó polcaira dögivel másod és harmadik vonalbeli vacakságok, ám közönségmilliókat elcsábító és blockbuster jelöltek nem igazán akadtak. A vészharangot pedig már kongatták. Az olyan popcorn legendák, mint pl. A függetlenség napja, vagy Spielberg apuci durvulása, a Világok harca sajnos nem igazán találtak eddig követőre. A sci-fi döglődik, sehol egy sikergyanús próbálkozás, magyarul megette a fene az egészet – gondolhatták sokan.

Szerencsére nem lett igazuk a pesszimista károgóknak, mivel hamarosan tombol a mozik műsorán az új Terminátor világvége, az év vége felé várható Cameron legújabb víziója, a leg halmozó Avatar, a Transformers pajtik is olajozzák már géptagjaikat, s nagy örömömre máris megérkezett az aktuális Star Trek mozifilm. Sorrendben tán a tizenegyes, ám mégsem büntető, pedig nehéz örökség kezdeteit kellett J.J. Abrams rendező bátyónak és társulatának vászonra vinnie. S valóban, mivel a felmenők között ott a tíz mozifilm, egy kvadránsra való sorozat és a marhára jól felépített Star Trek univerzum. A maga lényeivel, történelmével, technikai bigyóival és természetesen fanok millióival. Az elvárások meg ugye sosem a béka segge alatt, aminek megfelelni nem semmi állapot. Ünnepelt rendezőként az egekbe szállni csak kevés direktornak adatik meg, a bukás keserű piruláit bekapkodni annál könnyebb mutatvány.
Abrams papi ( Mission: Impossible III, Alias mindenes) mindezt tudhatta, mi meg boldogan állapíthatjuk meg, hogy van a fickó pucájában vér. Megcsinált egy treki filmet úgy, hogy fenekestül fölforgatta az egész eddigi felépítményt  – miközben mindvégig figyelembe vette a Gene Roddenberry által kitalált mítoszt – a XXI. század elvárásaihoz igazította filmjét, és bizony a főszereplők jellemét is picit megkotorászta. S tette ezt oly módon, hogy aki csak egyetlen és akármilyen Star Trek epizódot is látott, az rögvest képben lesz. További hátpaskolásként elmondható, hogy a rendező saját koncepcióját követve mert bevállalni egy bősz űr sci-fit, anélkül hogy mozijában egy deka A kategóriás világsztár is pózolgatna – talán Eric Bana az egyedüli kivétel –, nyíltan szerződtetett alig ismert, közepesen futottak és fiatal színészeket, így az ikonokra szánt pénzt inkább a vizuális és fület megcibáló orgazmusba pumpálta, s már látva a végeredményt, azt kell mondanom jól tette. Az ember szájában fészket rak a pattogatott kuki, köpni nyelni nem lehet a tátogástól. De ez a csupán a jéghegy csúcsa. Kapunk egy pörgős, humorral bőven megrittyentett történetet, fékevesztett tempóban, ami után nehéz elképzelni a bukást, s valószínűsíthető a folytatás.










Sztori

A kis James T. Kirk babóka egy űrkompban látja meg a napvilágot. Dr. House ugyan sehol, ennek ellenére az anyuci miatt beugrott a faragatlan és kicsit tuskó doki képe. A gyermek apja a szülést követően odavész, ám gyakorta fölemlegetett hősként emlékeznek majd rá. Kirk gyermekévei a féktelen száguldozás és a magasról lesajnálok mindent kötöttséget boldog életérzésének szakadékán szédelegnek. Nehezen kezelhető, kissé pimasz fickó benyomását kelti, ám kiváló teszteredményei és egy kis hátszél hatására bekerül a Csillagflotta akadémiára. Itt találkozik hegyesfülű és kirakati bábú fejű  Spockkal. Spock gyermekévei sem éppen az önfeledt boldogság jegyében teltek. Származását tekintve félig vulkáni, félig ember, ami természetesen sok konfliktus forrása. A lelke mégis kiszámítható, az érzéseit tudatosan száműzi, végletekig logikát istenítő tudós, kicsit robbanás előtt álló félőrültnek tűnik. Kettejük találkozása a ki a nagyobb kakas a szemétdombon tipikus példája. Sorozatos civakodások, nézeteltérések és betartások után azonban kénytelenek együttműködni, és a barátság is hamarosan rájuk talál.
Muszáj is összedolgozniuk, hiszen feltűnik a végtelen űr csillagai között egy bosszúszomjas Romulán, a feje búbjáig telefirkált Nero. Kicsit mérges a szentem, mert a párjának és bolygójának kakukk, és haláláért Spockot hibáztatja. Attól a pillanattól csak a dühe irányítja lépteit és nem számítanak a milliárdnyi áldozatok. Ja, és a fekete lyuk bizniszben érdekelt. Fekete lyuk. A világmindenség legvonzóbb és legfélelmetesebb teremtménye. Egyszer egy nőgyógyász haverom mondta: „Ha a f*sznak szeme és orra lenne, már kipusztulna az emberiség.” Értetlen tekintetemre pedig: „Mert ha tudnánk, gyakorta hová is tesszük büszkeségünket...” Akkor ennyit a fekete likakról.
Bonyodalomként vakarózhatunk némi időutazásos paradoxonon, az ifjontibb korosztálynak álmatlan éjszakák sorozatát hozhatja az öreg Spock múmiára aszott takarmány tök feje, azonban az ifjú titánokkal útjára induló U.S.S.Enterprise marad az emberiség utolsó esélye...











Ütős kezdés, Uhura kisasszony lightos vetkőzése, a galaktikus űrcsaták, a bőven jelenlévő humor – ami már időnként a magasztalt elődök parodizálásáig merészkedik – és a sodró lendület jellemzi a filmet. Mintha Michael Bay lenne a rendezője. Az embernek nem is igazán van lehetősége elmerülni a részletekben. Mindig történik valami, hogy belefeledkezzen a kezem a popcorn zacsiba. A film forgatókönyvének írói, Roberto Orci és Alex Kurtzman nem bonyolították túl a cselekményt, így agytumort okozó szövevényes történetet ne is keressünk, ám most nem is ez a cél. Néha feltolakodott bennem egy kevés Star Wars érzés, és az Enterprise belső terei is mintha két számmal méretesebbek lennének, de ez mozifilm. Itt minden nagyobb. Az alkotók ügyesen vegyítik a kaland, az érzelmesség és dühöngő ifjúság elemeit. Harsány és pazar kiállítású, és ami a lényeg, jó filmre sikeredett tehát az új Star Trek mozi. Már nagyon vártuk, de megérte. Vétek lenne kihagyni.

Star Trek. Az űr végtelen. Csak a fekete lyukakkal óvatosan!

9/10

Kenobi