Bekövetkezett az, amire oly régóta vártunk. Eljött a világvége, legalábbis Skynet szája íze szerint értelmezve. Mocsok és halál mindenütt. Az ember nevezetű állat kipusztulásra ítélve. Az égen és a földön robotmasinák száguldoznak és ontják a halált. Romos épületek jobbról, atomvillanás balról, de néha még az eső is esik. Ilyen lesz a bolygónk és jövőnk McG mester tudományos meglátása alapján, nagyjából 2018-ban. Mégis időnként olyan érzésem támadt, hogy filmet tévesztettem...

A John Connor család és a Terminátor brigantik kedves duhajkodása immáron a negyedik fejezetéhez érkezett. Ezúttal a közeli jövőben, időugrások, gyermekét anyatigrisként védelmező Sarah Connor és legnagyobb bánatomra, a mozgatórugó Arnold Schwarzenegger nélkül. Jó, jó. Belátom, ezen utolsó állításom nem igazán fedi a valóságot, de abban talán egyetértünk, hogy a huszonpáréves Svarci pár perces előrángatása és számítógépes összehányása valahol már a közröhej határát súrolja. Hogy aztán fanyalgók is kussoljanak, megkapjuk pótlékként napjaink ünnepelt denevérét, aztán egy identitás tudatban és némi zavarban szenvedő se nem ember, se nem gép féle cyborgot, akinek még az az öröm is megadatik, hogy legalább háromszor halhat meg, és embereket gyűlölő gyilkoló gépeket minden mennyiségben. A robotok dühtől vörösen izzó, és a dögledezésben kihunyó szempárja már védjegyük lett, csakúgy, mint Christian Bale rezzenéstelen tekintete. Pedig időnként pisloghatna is a szentem, hiszen a gépi felhozatal nem semmi.  Felderítő kütyük, repülő erődök, motoros biz-baszok, és felhőkarcoló nagyságú pusztítók, begyűjtők. Még az is lehet, hogy távoli rokonai lehetnek valamelyik Transformersnek, de bizony az országúti kergetőzések hatására a Mad Max is beugrott régi szép filmes emlékként.
A kósza nosztalgiákon túljutva, a Terminátor: Megváltás legnagyobb erénye vitathatatlanul a roppant erős látványvilága. Na meg persze a fülrepesztő hangzás is alkalmas arra, hogy lesöpörje parókánkat és mellényeljük a csipegetni valót. A legjobban itt látszik a projektbe betalicskázott kétszázmilliós költségvetés. Öröm nézni, hogy hova fejlődött a számítógépes trükk arzenál az elmúlt évek során, még akkor is, ha néha bizony érezhetők a technikai korlátok. De minden csili-vili, grandiózus díszletek tömege és hókuszpókusz kidobott pénz, ha nem kap el a jól ismert érzés. Az a Terminátor fíling, ami főleg az első két epizód során hatalmába kerítette az embert – gépet. Mert akármennyire felkapott és jó színész Christian Bale, uralhatja a vásznat Sam Worthington sármosan telihold ábrázata, kiakadhatok ezerrel a dögös pilótanő tettén és lefárasztó magyarázatán, az egész világvégés-égés cirkusz elbújhat a fenébe. Egy napszemüveg, egy bőrjakó és az Asta La Vista Baby! búcsúzással felvértezett bengáli tekintet lemossa gépiesen laza mozdulattal a díszes kompániát. Mert számomra a Terminátor legenda egyenlő Schwarzeneggerrel. Mert a rendezés olyan magasságokban kezdődik, ahol James Cameron apó mászkál, és mert én még mindig azt gondolom egy filmről, hogy a puszta kirakatiságot illene megtölteni tartalommal is. Tegyünk hát rá kísérletet:













Sztori

2018-ban az emberiségnek annyi. Skynet öntudatra ébredt, itt az Ítélet napja, ne spilázzuk, már ismeri mindenki rogyásig. Bla...bla...bla... Ugorjunk... John Connor még nem a főgóré az ellenállásnál, de bontogatja szárnyait. Vakmerő küldetésekben és rádiós okoskodásokban bizonyítja, igenis, marha fontos a fickó. Legújabb akciójukban a géplényeket szeretnék pitizésre, vagy önmegsemmisítésre szoktatni. Nagy is az egyetértése a katonai vezetéssel, akik egy tengeralattjáróban elmélkednek a világ dolgairól. De két apró dolog bezavar.  Felbukkan Marcus Wright a fene tudja ki/micsoda. És a másik. Kyle Reese-t, a még tinédzser korú apucit begyűjtik a masinák. Connor mindezt nem tűrheti. Marcus segítségével eljut Skynet központjába, ahová betörni feladatként no problemo. Többit meg sejthetjük: a gépek megdádázva, a hősök meg elhelikoptereznek a búsba. „Nincs végzet, csak ha bevégzed!”  Íme, a slágergyanús mondat újból leporolva.











Hát nem egy lehengerlő tartalom ismertetőre sikeredett, elismerem. Csak azt nem értem, hol és kinek itt a megváltás? Talán szegény nézőnek, aki most alapjaiban összetörve, mert valószínűleg másra számított? Vagy McG rendezőnek, aki örülhet, hogy még nem rúgták páros lábbal p*csán?  Sajnos hiába a háttérben Cameron segítsége. Az a faszi, akinek eddigi legismertebb rendezései a Charlie angyalai butítások voltak, hogyan is léphetett volna túl önmaga árnyékán? Hiába az egyébként pompás szereplőgárda, ha a szájukba időnként tök bugyuta szövegeket adnak, logikai bukfencekkel vastagon hemzsegő történettel. A látvány önmagában kevés. Azok, akik a két első film fényében pompázó folytatásban reménykedtek, bizony most pofára estek. Amúgy rendesen. Mint én.
Ha lejjebb szállunk két lépcsőfokkal, akkor már más a helyzet. Korrekt akciók, bunyók, rémült tekintetek, golyózáporok, és robban itt bőszen minden. Be lehet élesíteni az előre bekészített fegyvereinket: teli szájjal csámcsogni a popcornt, köpködni a szotyit az előttünk ülők hajába, és böfögni buborékosat a kólától a mellettünk ülők fülébe. És persze harsányan röhögni, amikor kikívánkozik. Mert a Terminátor: Megváltás így vidáman elszuperál. Sima akcióként.
A legelső rész újszerűségével és Schwarzeneggerével hozta rám a döbbenetet. A második folytatás találmánya a higanyrobi és egyébként a franchise messze legjobb darabja. Cameron lett az Isten. Jött egy harmadik epizód is – épp még elmegy – de három a magyar igazság. S most itt a nehezen elhelyezhető bónusz. De rám hatott. Suttyomban elkezdtem drukkolni Skynetnek...

6/10

Kenobi