Vannak olyan filmek - szerencsére szép számmal - amiknek a bemutatóját az ember tűkön ülve várja. Mert az előzetes hírek, a produkciót megelőző csinnadratta és egyáltalán a sztori köré rittyentet körítés alapján minimum elvárásunk is valami különleges. Olyan ez, mint amikor betévedve egy kínai étterembe és rendelve valamit a ház specialitásából, lövésünk sincs, hogy mi a fenét is eszünk, de azt látjuk, hogy ami a tányérunkon tesped az nyálkás és mászik, és illendően gusztustalan, viszont ha leküzdjük magunkban az undort, talán még finom is. Na ja. Vagy nem. Így lehetünk jó páran a Watchmen-nel is, hisz az előzményekkel tisztában vagyunk: Alan Moore és Dave Gibbons képregénye 1986-87 között jelent meg, élből besöpörve egy tonnányi díjat és elismerést. Az sem meglepő, hogy a filmipar fantáziát látva a dologban, kapásból marakodni kezdett a megfilmesítési jogokért. S ha ilyen nagy a tumultus a menyasszony közelében, akkor a filmből csakis jó sülhet ki. Óvatoskodásra legfeljebb az elismerések adhatnak okot, hiszen mindannyian megtapasztalhattuk már, hogy az értő kritikusok és a földön két lábbal csámborgok ízlése a legritkább esetben találkozik.

A Watchmen: Az őrzők története valamikor 1985-ben egy elképzelt Amerikában játszódik. Olyan Amerikában, ahol a hangsúlyosan kiemelt orrmányú Nixont már vagy ötödszörre választják meg az Egyesült Államok elnökének, a szuperhősök jelenléte elfogadott, és az Oroszok, ha még nem is a spájzban, de már Afganisztánban töketlenkednek. Épp ezért is, de a két nagyhatalom közti viszony pattanásig feszült, a világ a nukleáris katasztrófa szélére sodródott, s mindezt mintegy mérve, a Végítélet órája folyamatosan éjfél előtt öt percen áll. Az emberek már évek óta azzal kelnek és fekszenek, hogy bármikor bekövetkezhet a világvége, ráadásul az eső ha köll, ha nem, de mindig esik. Az ilyen válsághelyzetekre találták föl a szuperhős kollégákat, akik hamarosan olyan átlagos és mindennapos tagjai lesznek a társadalomnak, mint mondjuk az utcaseprők. Egészen egy 1977-es határozatig, amely megtiltotta áldásos tevékenységüket, így azóta a régi szép emlékeken mazsolázva, de visszavonultan élnek.
Az események láncolata 1985-ben a Komédiás – egy vigyori képű Rambó utánzat – megröptetésével kezdődik. Sok emelet magasból kizuhanni, és gerincre taknyolni, hát nem éppen szuperhősi halálnem. Egy másik társuk, a láthatóan nem galamblelkű és babaarcú Rorschach – becsületes nevén Walter Kovacs – kezd nyomozni a gyilkossági ügyben. Kutakodása pedig a történet felfejlődésével egyre szövevényesebb mélységekbe jut, miközben kiderül egy szörnyű összeesküvés is. 
Hogy mi is lenne a sztori szerinti ármány, azt természetesen nem lenne okos dolog elárulnom, megtudhatja mindenki, aki képes egy seggel a végéig elkotyulni ezen a bő két és fél órás filmen. Mert a Watchmen története szövevényes és szerteágazó, és egyáltalán nem mondhatni, hogy  kapkodó idegbetegként rohan utolsó pillanatai felé. Már a filmet bevezető képkockáknál is vagy negyedóra, mire kihalnak a vászonról a készítők/szereplők nevei. Ezen idő alatt mindenki rádöbbenhet mire is számíthat a következőekben: alapos részletességgel kimunkált lebilincselő történetre, avagy más szemszögből nézve egy hót unalmas időpocsékolásra. A kezdéskor tehát a megrögzötten csalódottak tüntetőleg kivonulhatnak, vagy megágyazhatnak a mellettük ülők ölébe, őket majd a lámpák felkapcsolásakor bizonyára  felébresztjük. Remélem, ők lehetnek kisebbségben, mert a 300 vizuális orgazmusának rendezője, Zack Snyder egészen pazar dolgozattal rukkolt elő. Persze kellett neki minőségi alapanyag is, de hosszú évek után a talán Watchmen az első olyan szuperhősös témájú film, amelyben a dollármilliókat nem csak a szájtáti látványba, a fülzsírt megrezegtető hangorkánba  és vizuális effektek tömegébe pumpálták, hanem inkább a sztoriba. Természetesen a képi megjelenítés is nagyon rendjén van, ám a legfontosabbak a szuperhősök és maga a történet.

Szuperhősök. Nem is igazán helytálló a kifejezés ide. Mert a főhősök mind-mind hús-vér emberek, akik élik visszavonult életüket. Éjjeli Bagoly a komplexusokkal küszködő, Batman szerű gúnyában tündöklő technikai zseni. Laurie Jupiter a cicababa. Engem valami végett Xénára emlékeztet, bár határozottan szexisebb a latexrucijában, mint a harcias amazon királynő. És ott van Ozymandias a világ legokosabb embere. Sok bajság okozója. A ragyás képű önjelölt nyomozóról, Rorschachról nem is beszélve.
Az egyedüli valóban klasszikus természetfeletti képességekkel rendelkező személy Dr. Manhattan. Ám ő is egy elfuserált véletlen „terméke”. Élet és halál mezsgyéjén dekkol. Ha kedve támad, osztódik. Ha úgy tartja hangulata, akkor épp a Marson elmélkedik a világ dolgairól. Látja a jövőt is, oda transzportálja magát, ahová épp akarja, a környezetében divat rákban elhullani és balesete óta UV lámpának is elmehetne. Női szemek pedig elakadhatnak méretesen kókadozó lomposán. A kis felvágós.
A Watchmen: Az Րrzők nem egy átlagos agyatlan mozi. Világsztárok hiányában, és 150 millkás költségvetéssel merte bevállalni feladatát. Az hogy jó film, az nem lehet vita tárgya, és az anyagi siker is remélem, mihamarabb utoléri.

Watchmen: Vajon utolsókat üti a Végítélet órája?

9/10