Gandhi azt mondta, akármit csinálsz az életben, jelentéktelen. De fontos, hogy megtedd… Hogyan éljünk meg egy családi tragédiát? Fel lehet dolgozni bármelyik szerettünk elvesztését? Valójában nem, és hiába enyhíti az idő a fájdalmat, azt kitörölni sosem lehet. Az igazán nehéz az, ami utána következik. Úgy élni, hogy ez velünk is megtörténhet, mert ez az élet. Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és éppen ezért, néha meg lehet szegni a szabályokat, hisz nem biztos, a szabályokkal behatárolt következő lépés az, ami boldoggá teszi az embert, és nem is biztos, hogy megérjük a következő lépést…Fontosak egy kulturális közegben a normák és értékek felállítása, és azok követése, de nem mindenki tud ezzel azonosulni. HA éppen egy kislány szeme láttára gyilkolják meg a metróállomáson édesanyját, mit várhatunk tőle, hogyan élje meg élete fennmaradó napjait, éveit? HA egy fiatal fiú szeretett, és bálványozott bátyja öngyilkos lesz, hogyan dolgozza azt fel, miként viselkedjen, amint egy konfliktusos helyzetbe kerül? Mit veszíthet? Semmit…gondolja Ő. Azonban, a körülötte élők túl sokat veszítenének vele, még ha nem is mutatják ki az érzéseiket. A több szálon futó dráma sokkal több érzelmet, fájdalmat, sokkot, és döbbenetet ad, mint azt bárki gondolná az előzetesek vagy a plakátok alapján.

New York, a város, ami a legellentmondásosabb városok egyike. Minden new yorki büszke arra, hogy ott él, és minden turista boldog, hogy megízlelheti ennek a városnak a fílingjét, mert ez az a város, ahova bármikor mehetünk, egy életre szóló élményt ad. Azonban, az ikertorony romjait, porait vizslató turisták nem tudják, és nem is gondolnák, az itt élők is ugyanolyan emberek, és ugyanolyan gondokkal rendelkeznek, mint bárki más, a föld bármely részén. A new yorki ember is lehet magányos lelkű, és elveszítheti az önkontrollját, az életcélját, ha egy tragédia rávezeti a kilátástalanság útjára. Nem csak a Guggenheim, vagy a Metropolitan Art of Museum van ebben a csodás városban, hanem élő és egyben szenvedő emberek is, akik álarc mögött élik meg mindennapjaikat, mert a társadalom ezt hagyja jóvá. Az egyetlen menedéke főhősünknek, a megbántott lelkű Tylernek, a naplóírás, hisz abban őszintén kifejezheti mindazt, ami dúl a lelkében. Senkit nem enged az érzelmi világába, csak kishúgát, aki lehengerlő érettséggel kezeli a körülötte felgyülemlő, felnőttek számára is megemészthetetlen fájdalmat.


A Tylert alakító Robert Pattinson, korunk egyik legnagyobb rajongótáborával rendelkező fiatal színésze, és azt hiszem, ez az első film, ami megmutatta, miért is lehet érte rajongani. A tőle megszokott mélabús tekintet, félszeg mosoly, meztelen felsőtest, mindaz, ami miatt sokan menekülnek, mások pedig sikoltozva rohannak a mozikba. Én az első táborba tartoztam, eddig. Ez a srác vagy jól választja szerepeit, vagy éppen jókor jó helyen van, de 23 évesen elérte azt, hogy ikon váljék belőle. Az Alkonyatos vámpírmozival a fiatal, tinédzser lányokat őrjítette meg, a Remember Me viszont egy komolyabb, idősebb korosztályt céloz meg. Pierce Brosnan alias James Bond most egy kőkemény apát alakít, akinek ugyanolyan hatalmas űrt hagyott a szívében idősebb fia elvesztése, mint bárki másnak a családban, mégis leplezi, a munkájába és telefonjába temetkezik. Mert ő így gyászol, és így próbálja feldolgozni fia halálát. Mindeközben nem szentel elég figyelmet a még élő gyermekeire, mely egy hatalmas csapda, hiszen sose tudhatja, vajon meddig van lehetőségük a még élő családtagoknak együtt ünnepelni, együtt vacsorázni, hisz a sors kiszámíthatatlan. A Lostból megismert Emilie de Ravinnel gondban vagyok, mert sajnos nem tudok máshogy nézni rá, mint a mostanra megőrült Eltűntek Claire-je.

A szépsége mégis ennek a filmnek az, hogy ráébreszti az embert, sosem adhatjuk fel, küzdeni és élni kell, ameddig tehetjük, és segíteni mindazokon, akik nem hisznek abban, hogy ez a világ lehetne szép is…



9,5 / 10 pont