Clint Eastwood

Kaliforniában született. A családja gyermekkorában sokat költözött, mivel apja különféle munkákat végzett a nyugati parton. Tinédzser korában a családja a kaliforniai Oaklandben telepedett le, az ottani műszaki középiskolában érettségizett 1949-ben. Ezután a hadseregben szolgált.

Leszerelése után kezdődött filmes karrierje:
1955. Eastwood színészként kezdett dolgozni, kis szerepeket kapott olyan B-kategóriás filmekben, mint a A Fekete Lagúna rémének bosszúja (Revenge of the Creature), Tarantula és Francis in the Navy.
1959-ben lehetőséget kapott a Marhabőr (Rawhide) című sokrészes televíziós sorozatban: Rowdy Yates szerepével (akit Eastwood egy későbbi interjújában csak a „puszták idiótájának” nevezett) vált országszerte ismertté a neve.
1964. Eastwood megkapta a titokzatos névtelen ember főszerepet Sergio Leone western trilógiájában: Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari 1964), Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in più 1965) és A jó, a rossz és a csúf (Il Buono, il brutto, il cattivo 1966).
Bár az első ezek közül nyilvánvalóan Kuroszava Akira Testőr-ének (Yojimbo) újraforgatása volt, Leone új képi stílust használt: még vadabbnak, féktelenebbnek és sivárabbnak mutatta a vadnyugatot, mint a többi hagyományos western. Ez a spagettiwestern virágkorát jelentette.
Mindhárom film nagy siker volt, kiváltképpen a harmadik, és Eastwood azonnal nemzetközi sztár lett, újrafogalmazva az amerikai cowboyokról alkotott hagyományos képet (bár az általa megformált karakter inkább csak gyorskezű mesterlövész volt, mintsem tradicionális hős).
1968. A hírnév újabb szerepeket hozott, még mindig a kemény fickó vonalon. Az 1968-as Kémek a sasfészekben (Where Eagles Dare) című film stábjában – a maga 800.000 dollárjával – a második legjobban fizetett színész volt. Ugyanabban az évben szerepelt Don Siegel Coogan blöffje (Coogan's Bluff) című filmjében, ahol Eastwood egy magányos vidéki seriffet alakít, akinek egy nyomozás során a nyüzsgő New Yorkban kell helytállnia.
Ez a film egy több mint tíz éves együttműködéshez vezetett Eastwood és Siegel között, és itt jött létre az a kemény, hős rendőr karakter, amit majd Eastwood a Piszkos Harry-sorozat felügyelőjeként alakítani fog.
1969. A következő évben műfajt váltott, a Fesd át a kocsidat! (Paint Your Wagon, 1969) című vadnyugati musicalben szerepelt.
1970-ben készült a Kelly hősei (Kelly's Heroes), melyben a kemény fickós akció szokatlan humorral keveredett, és Shirley McLaine westernje a Két öszvér Sarah nővérnek (Two Mules for Sister Sarah).
1971 kiemelkedő év volt karrierje szempontjából: a háború és az erőszak utóhatásait vizsgáló, A tizedes háreme (The Beguiled) című drámában ismét Siegellel dolgozott együtt, majd megrendezte első filmjét a Játszd le nekem a Mistyt! (Play Misty for Me) című thrillert, amelyben az egyik főszerepet is ő alakította.
Ekkor indult útjára Piszkos Harry sorozat is, amely új korszakot nyitott a zsarufilm műfajának történetében. Harry Callahan minden idők egyik leghírhedtebb nyomozójává vált, és megteremtette az öntörvényű igazságosztó zsaru imidzsét. A Piszkos Harryben (Dirty Harry 1971) és folytatásaiban (A Magnum ereje (Magnum Force 1973), Az igazságosztó (The Enforcer 1976), Az igazság útja (Sudden Impact 1983), Holtbiztos tipp (The Dead Pool 1988) Eastwood előbb lőtt és csak utána kérdezett, nem csinált titkot belőle, hogy az áldozatok oldalán áll, és nem vérzik a szíve a hátba lőtt gonosztevőkért. A sorozat soha nem látott divatot csinált a Magnum pisztolynak, és szállóigévé vált Callahan mondása: „Rajta! Hadd legyen jó napom!” („Go ahead, make my day.”).
1973. Eastwood a hetvenes években két fontos, moralitás westernt is rendezett: Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter 1973) és A törvényenkívüli Josey Wales (The Outlaw Josey Wales 1976).
Továbbá 1973-ban Clint Eastwood megrendezte a később 3 Arany Glóbuszra jelölt filmjét, a Szerelem korhatárok nélkült (er.: Breezy)Kay Lenz és William Holden főszereplésével. Állítólag Eastwood is feltünt a filmben egy kis jelenet ereéig (Man In Crowd on Pier)
1974-ben Eastwood összeállt egy fiatal színésszel, Jeff Bridges-szel a Villám és Fürgeláb (Thunderbolt and Lightfoot) című filmben, melyet Michael Cimino írt és rendezett. (Ր írta előzőleg a A Magnum erejét is, és A szarvasvadász rendezésérért négy évvel később Oscar-díjat kapott.) A kritikusok és a nézők egyaránt megszerették a különös párost, a film az év egyik nagy sikere lett.
1975-ben Eastwood egy másik képességét mutatja be a képernyőn: a sziklamászást. A Bosszú az Eiger csúcsán (The Eiger Sanction) című filmben, melynek rendezője is ő volt, Eastwood egy 5.9-es szintű sziklamászót alakít kaszkadőr nélkül, csak a saját hegymászó tudását felhasználva. (Ez a film még a számítógép generálta ábrázolás CGI megjelenése előtt készült, így minden ott látható jelenet valódi.)
1978-ban a Mindenáron vesztes (Every Which Way But Loose) című filmben Philo Beddoe rá nem jellemző és szokatlanul komikus szerepét alakította egy szeretetreméltó orangután társaságában. A kritikusok leszólták a filmet, ám az a mozikban hatalmas sikert aratott, és az 1980-ban leforgatott, Bármi áron (Any Which Way You Can) című folytatásával együtt a két legjobban jövedelmező Eastwood-produkció lett.
1979-ben újabb emlékezetes alakítást nyújtott Frank Morris, a szökött fegyenc szerepében, az igaz történeten alapuló Szökés Alcatrazból (Escape from Alcatraz) című filmben.
1983-ban láthatták a nézők a negyedik Piszkos Harry filmet, Az igazság útját, ami átsegítette Eastwoodot a 80-as évekbe. (Még Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke is használta egyik beszédében a sorozatból elhíresült mondatot: „Hadd legyen jó napom!”.)
1984 decemberében mutatták be a Párbaj a városban (City Heat) című filmet, amiben Eastwood Speer nyomozót játszotta, Burt Reynoldssal a főszerepben. A film világszerte megbukott, Reynoldsot pedig az év legrosszabb színészének választották.
1985. Eastwood visszatért a vadnyugati történetekhez és a Shane című klasszikus western iránti tiszteletből megrendezte annak új képi megfogalmazását Fakó lovas (Pale Rider) címmel, melyben a főszerepet is ő játszotta.
1988. Az ötödik és egyben utolsó Piszkos Harry mozifilm, a Holtbiztos tipp (The Dead Pool) mindent összevetve sikeres volt, mégsem vonzott annyi nézőt a mozikba, mint az előző részek.
Első igazi rendezői sikere a Bird - Charlie Parker élete (Bird) című film volt, amelyben Charlie ’Bird’ Parker neves dzsessz-zenészre emlékezett, és amelyért a legjobb rendező Arany Glóbusz díját érdemelte ki 1989-ben (és ugyanebben a kategóriában Arany Pálma díjra jelölték a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon). A film tiszteletadás Charlie Parker személye, zenéje és élete előtt: Eastwood rendszeresen látogatta a koncertjeit, ezen alkalmakat máig élete legfontosabb élményei közt említi – mélyen személyes ügynek, kötelességének érezte, hogy leforgassa ezt a filmet.
1989-ben Eastwood szerepelt a Rózsaszín Cadillac (Pink Cadillac), majd a következő évben A zöldfülű (The Rookie 1990) című akció-vígjátékban.
1990-ben rendezte és játszotta Az elefántvadász (White Hunter, Black Heart) című filmet, amely szabad feldolgozása John Huston (az Afrika királynője című film rendezője) élettörténetének. A film kapott néhány elismerő kritikát, annak ellenére, hogy Katharine Hepburn (az Afrika királynőjének női főszereplője) a történet több elemének igaz voltát vitatta.
1992-ben rendezőként és színészként is részt vett a Nincs bocsánat (Unforgiven) című revizionista (szokatlan hangvételű, a lelki motívumokra és a realisztikus környezetrajzra hangsúlyt helyező) westernfilm létrehozásában, melyben rajta kívül még több ’nehézsúlyú' színész is szerepelt: Gene Hackman, Morgan Freeman és Richard Harris. A film nagy siker volt mind a kasszáknál, mind a kritikusok körében, kilenc Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet meg is nyert – Eastwood személy szerint kettőt: a legjobb film és a legjobb rendező díját.
1993-ban nagy kasszasiker lett a Wolfgang Petersen rendezte Célkeresztben (In the Line of Fire) című akciófilm, amelyben egy régebbi hibája miatt bűntudattal küzködő titkosügynököt alakít.
Még ebben az évben együtt játszott Kevin Costnerrel a saját rendezésű Tökéletes világ (A Perfect World) című akció-thrillerben. A filmet a kritikusok többsége szerette, de a közönséget eléggé megosztotta: Amerikában megbukott, a világ többi részén viszont nagy kasszasiker lett. Zavarbaejtő alkotás, mindenképpen Eastwood egyik legrendhagyóbb rendezése, a szökött bűnöző és az általa elrabolt kisfiú között kialakuló apa-fiú-szerű kapcsolat újszerű és mély bemutatása.
1995-ben újabb műfaj kerül Eastwood repertoárjára, Meryl Streeppel az oldalán – saját rendezésében – egy romantikus drámában játszott, melynek címe: A szív hídjai (The Bridges of Madison County). A történet alapjául szolgáló regény világszerte bestseller volt, a filmet pedig a mozikban telt házak előtt játszották. (Meryl Streepet e szerepéért jelölték tizedszerre Oscar-díjra.)
1997. Teljes egészében a rendezés felé fordul, elkészíti az Éjfél a jó és a rossz kertjében (Midnight in the Garden of Good and Evil) című krimit, majd az Államérdek (Absolute Power) című politikai thrillert, melyben a kiöregedő betörő szerepét is ő játszotta.
1999-ben egy újabb thrillert rendez: Az igazság napja (True Crime) címmel, melyben színészi feladatokat is vállal.
2000-ben forgatja az Ő°rcowboyok (Space Cowboys) című sci-fi vígjátékot, melyben Tommy Lee Jones, Donald Sutherland, James Garner és ő maga négy kiöregedett, de tettre kész űrhajóst alakítanak fergeteges sikerrel.
2002-ben készült a Véres munka (Blood Work) thriller, melyben Eastwood egy öreg, de ravasz volt FBI-os nyomozót alakít, aki az úgynevezett ’számos-gyilkos’ nyomában jár.
2003-ban rendezi a Titokzatos folyó (Mystic River) című filmdrámát, mely Cannes-ban Technikai-művészi Vulcain-díjat kapott. Ugyanekkor vehette át „egyedülálló művészi tevékenységének” elismeréseként az Arany Hintó bronz szobrocskát.
2004-es Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby) filmje, melynek rendezője, szereplője, zeneszerzője és producere is egyben, megkapta a legjobb rendező és a legjobb játékfilm Oscar-díját.
2006-ban két nagy volumenű háborús filmet is rendezett: Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) és A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers). Az előbbi a szigetet védő japánok, az utóbbi pedig a véres ostromban részt vevő amerikai katonák története. Mindemellett „A Levelek Ivo Dzsimáról és A dicsőség zászlaja együtt egy háborúellenes film” – mondta Eastwood.
2007-ben ő volt a Grace elment című film zeneszerzője. A filmért 2 Golden Globe díjra jelölték a legjobb betétdal kategóriájában a 2008. január 13-án megrendezésre kerülő eseményre.
2008-ban ő volt a Elcserélt életek(Changeling) című film rendezője és producere is. A filmet az Amerikai Egyesült Államokban 2008 novemberében tűzték először vetítésre. Az igaz történeten alapuló dráma főszereplője Angelina Jolie. A 2008-as díjszezonban a filmet három Oscar-díjra jelölték (köztük Jolie alakítását is). A rendezésért Eastwoodot a Brit Filmakadémia díjára jelölték.
2008-ban készült el a Gran Torino című filmje is, mely kisebb költségvetése (35 millió dollár, szemben az Elcserélt életek 55 milliójával) és kevésbé hírés szinészgárdája ellenére sokkal sikeresebbnek bizonyult.
2009. október 18-án ellátogatott az először megrendezésre került Lumiére Filmfesztiválra, Franciaország Lyon városába. Eastwood volt a filmes seregszemle díszvendége, és az életműdíj tulajdonosa is, majd a hétvégi Olympique Lyon és FC Sochaux-Montbéliard bajnoki futballmeccs népszerűsítésének céljából a mérkőzés kezdőrúgását is ő rúghatta. 2009-ben rendezte és szerepelt a Gran Torino díjakra esélyes drámában, majd az Invictus című film is a rendező munkája, melyet Golden-Globe-ra jelöltek.

A rendező

Eastwood a rendezést amolyan második karriernek szánta, ám végül nagyobb kritikai elismeréseket kapott rendezéseiért, mint színészi játékáért valaha is. Az olyan kitűnő rendezésű, de borúlátó drámáiról lett ismert, mint a Nincs bocsánat, a Titokzatos folyó, a Millió dolláros bébi, A dicsőség zászlaja, és a Levelek Ivo Dzsimáról. 2006-tal bezárólag huszonhét – nagyon változatos műfajú, többségében személyes indíttatású – filmet rendezett, jól ismert a filmiparban hatékonyságáról és azon törekvéséről, hogy filmjeit lehetőség szerint alacsony költségvetésből készítse el. Eddigi pályafutása során 5 Oscar (köztük egy életműdíj) és 102 más díjat nyert, számos (64) jelölés mellett.
A producer

Eastwood ezek mellett sok filmjének a producere is volt egy személyben, a dollár-trilógia után, az 1970-es évek elején létrehozta saját produkciós cégét, a Malpaso Productions-t.
A Malpaso hosszú évek óta a Warner Bros. stúdióhoz kötődik (előtte sokáig az Universal-lal volt kapcsolatban), arról híres, hogy soha nem fut ki az időből, mindig költségvetésen belül marad, és stabilan visszahozza a befektetést.
A Malpaso spanyolul rossz lépést, félrelépést jelent, arra utalva, hogy amikor Eastwood elvállalta az első névtelen ember szerepet, akkor az ügynöke azt mondta neki, hogy ez egy ballépés a karrierje szempontjából. Amikor a trilógia nagy siker lett és Eastwood elhatározta, hogy saját produkciós céget alapít, ez az elnevezés megfelelően ironikusnak tűnt.
Amióta a cég létezik, Eastwood legtöbb filmjének ők végzik a produkciós munkáit. Az évek alatt jó kapcsolatot épített ki más filmkészítőkkel, újra és újra ugyanazzal a stábbal dolgozott: látványtervezőkkel, operatőrökkel, vágókkal és más technikai szakemberekkel. Személy szerint is jó a kapcsolata a Warner Bros. stúdióval, amely a legtöbb filmjét finanszírozta és forgalomba hozta. (Bár, egy 2004-es a The New York Times-nak adott interjújában Eastwood megjegyezte, hogy még most is néha nehéz meggyőznie a stúdiót, hogy az támogassa a filmjeit.)

A zeneszerző

Clint Eastwood már kölyökkorában szerelembe esett a dzsesszel, lemezeket hallgatott, autodidakta módon zongorázni és énekelni tanult, elhivatottan csapkodta a billentyűket. Kedvenc előadói is ebből a korból valók: Count Basie, Thelonius Monk, Dave Brubeck, Charlie Parker, Duke Ellington és társaik.
Clint Eastwood első rendezői munkájának (Játszd le nekem a Mistyt!) főcímdalát saját kezűleg szerezte, s azóta filmzeneként – az elhagyhatatlan szimfonikusok mellett – csakis dzsesszt társít mozgóképeihez. Jó ízléssel válogat számokat és kér fel komponistákat, magától értetődő módon zeneszerzőként is részt vesz a munkálatokban. A Nincs bocsánat óta valamennyi filmjéhez hozzáteszi saját zenei tehetségét: néha dalt ír, máskor témákat komponál. Szerzeményeit maga játssza fel, nem idegen tőle sem a hangszer (a zongorán kívül, gitáron is remekül elboldogul), sem a stúdiókörnyezet, sem a zenekar, szólistaként és csapatjátékosként egyaránt jól teljesít.
Az Éjfél a jó és a rossz kertjében zenéje – melyben magától értetődő módon Eastwood saját szerzeményei is megszólalnak – telitalálat: a cselekmény délen játszódik, a francia stílusban épült házakkal határolt, fasorokkal tarkított utcák fülledt hangulatához pedig csakis dzsessz illeszthető. Az Eastwood által szerkesztett filmzenei album parádés allstar válogatás, szerepel rajta Cassandra Wilson, Diana Krall, Tony Bennett, Joshua Redman, Alison Krauss, még Kevin Spacey is dalra fakad.
Clint Eastwood soha nem vált hivatásos zenésszé, mégis megkapta azt, amire csak egy dzsessz-zenész vágyhat. 1997-ben meghívást kapott a dzsessz Mekkájaként méltán híressé vált Carnegie Hallba. A mélyen barázdált arcú, ősz gentleman odalépett a mikrofonhoz, finoman megigazította kifogástalan nyakkendőjét, majd a következő szavakkal konferálta fel a nagy eseményt: „Hölgyeim és uraim, a nevem Clint Eastwood és imádom a dzsesszt.”. Udvariasan biccentett a zenekar felé, majd zongorához ült és nekikezdett: megosztva játszott saját szerzeményeket (Play Misty for Me, Claudia’s Theme…) és klasszikusokat (Round Midnight, Take Five …). Ez volt az Eastwood: After Hours, a Night of Jazz show.
Rendezőként és zenészként egyaránt sokat tett a dzsessz népszerűsítéséért, a zenészek pedig örömmel kapcsolódtak be a közös munkákba. Eastwood egy ízben azt nyilatkozta, hogy soha nem lesz képes méltó módon kifejezni és visszaadni mindazt, amit a dzsessztől kapott.

Magánélete

Eastwood kétszer nősült, öt lánya és két fia van öt különböző asszonytól (1976 és 1988 között Sondra Locke színésznővel élt együtt, gyermekük nem született). Jelenleg két unokája van: Clinton (1984, Kimber fia) és Graylen (1994, Kyle lánya).

Kapcsolatai, gyerekei:
Roxanne Tunis (Eastwood első felesége)
1964. Kimber
1968. Kyle
Maggie Johnson
1972. Alison
Barrett Stone
1986. Scott
1988. Kathryn
Frances Fisher
1993. Francesca Ruth
Dina Ruiz (Eastwood jelenlegi felesége)
1996. Morgan

Eastwood a mai napig is szexszimbólum. Ahogy egyszer mondta: „Szeretek azzal viccelődni, hogy amíg a gyerekeim nem ajándékoztak meg unokákkal, addig volt nekem két saját. Fantasztikus érzés apának lenni az én koromban. Nagyon szerencsés vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire igazságtalan dolog, hogy egy férfinak sokkal idősebb korában is születhet gyereke, mint egy nőnek.”

Eastwood a tulajdonosa a Mission Ranch Szállodának és az előkelő Tehama Golf Clubnak a Monterey félszigeten található Carmelben. A klubba csak meghívásos alapon lehet bejutni, tagjainak száma 300 körül mozog, a belépési díj pedig fél millió dollár.

Eastwood mindemellett nagy zenerajongó, audiophile, szerelmes a dzsessz-zenébe. Egy terjedelmes és átfogó hanglemezgyűjtemény tulajdonosa, amelyeket egy Rockport lemezjátszón szokott meghallgatni. Zene iránti érdeklődését fia, Kyle is örökölte, aki sikeres dzsessz-zenész lett.

Politikai élete

Eastwoodot 1986-ban megválasztották a kaliforniai Carmel-by-the-Sea (amely egy gazdag, kicsi város és művész közösség a Monterey félszigeten 4000 lakossal) polgármesterének. Frusztrálta a carmeli politikusok között tapasztalt bürokrácia, ezért egy kis költségvetésű, a lakossági és az üzleti közösség közötti rokon kapcsolatokat kihangsúlyozó kampánnyal az utolsó pillanatban elindulva a választáson, a szavazatok 72,5%-át megszerezve két évre elnyerte a havi 200 dolláros fizetéssel járó tisztséget.

Eastwood regisztrált republikánus Kaliforniában. Támogatta Richard Nixon 1968-as kampányát. Ր magát liberálisnak vallja, filozófiája: „Mindenki hagyja békén a másikat.” („Everyone leaves everyone else alone”).