Nekem pedig egyszerű halandóként illik betojnom a rémülettől. Mert valljuk meg egymásnak, szívinfarktust kapni egy-egy jópofa horror alatt, mára már igazán felkapott állapot lett. A filmek készítői pedig el is követnek mindent. Tucatjával ugranak képembe a pihent aggyal kreált szörnyetegek. Tömeggyilkosok és félresiklott őrültek kaszabolják keresztül-kasul egymást. Csatasorba vágja magát az ember hátán még a szőr is a háttérből érkező rejtélyes hangok, nyikorgások és velőtrázó sikolyok hallatán. Hazafelé menet pedig mindig megfogadom, hogy a következő ijesztgetős film, amit hajlandó leszek megnézni, az Mazsola és Tádé legújabb kalandja, amiben az izgalom és rémület kimerül abban, hogy vajon ki is majszolhatta meg az ablakba kitett gőzölgő sütőtököt.
Rettegni, és besz*rni tehát a horrorok alatt minimum dicséretes teljesítmény. A gonosz mindig kéznél van. Főleg ha a koppintott elődök olyan magasra tették a mércét, mint William Friedkin 1973-ban készült klasszikus horrorja, Az ördögűző. De kötelező megemlíteni a téma másik becsült darabját, Richard Donner frászkeltését, az 1976-os Óment is, amelyben az ördögi kisöcskös Damien nem csak Gregory Peck-re hozta az íves csuklást, hanem nézők millióira is. Az előbb említett filmek árnyékában sündörögnek tucatjával a trónkövetelők, ám azt a jeges frászt, néma döbbenetet, egyáltalán azt a szívbe markoló érzést még nyomaikban sem tudták megközelíteni.

Caseyt (Odette Yustman és nehéz róla a fickós fantáziákat mellőzni) egyetemista lányt rémálmok gyötrik, amelyek csak egyre jobban erősödnek. Miután a szomszéd kisfiú egy tükörrel alaposan képen törli, a szeme furcsa árnyalatot vesz fel. A csajszi rázizzen, hogy túlvilági lény próbálja hatalmába keríteni, aki mindenáron szeretne megszületni. Sherlock Holmesként nyomozni kezd, bonyodalomképp beleszövik a történetbe a nácik ikrekkel történő kísérleteit, nagyanyó pedig szaltózik egy zseblámpásat. Megfogadva az öreglány intelmeit, széttördeli kastély méretű házának összes tükrét – szinte várom, hogy betoppanjon Kiefer Sutherland, a Tükrök avatott szakértője – s minduntalan felbukkan a titokzatos és roppant gonosz kisfiúcska, aki kb. úgy néz ki, mint Nyilas Misi hajnali kettőkor, majd a lány végső elkeseredésében ördögűzőhöz fordul segítségért.













A filmnek alapvetően három pozitívuma van. Az elsőről már írtam. Odette Yustman nagyon guszta. Trikósan,  büszke cicikkel, bugyiban pózolja szinte a fél filmet, ami ellen ki az a hülye, aki tiltakozna? A másik: ezt a tömény unalmat nem húzzák-vonják, hanem beletuszkolták cirka nyolcvan perc érdemi időtartamba. Pedig a film megpróbál roppant titokzatosként és rémisztőként tetszelegni, mégis épp csak át nem lépi a röhej határát. Mert a fordulatai kiszámíthatóak, borzalmasan elcsépeltek, nagytételben összelopkodott jelenetek innen-onnan, de leginkább mindenhonnan. A felsorolt klasszikusokon túl A kör, Az ördögűzés Emily Rose kedvéért és még egy sor vacak horror ötvözete a Túlvilág szülötte. Láthatóan a rendező sem tudta eldönteni, mi a nyavalyát is akar: az elődök nyomdokain egy működő és félelmetes sztorit, vagy a manapság divatos tini-horrorok elképesztő fantáziátlan bugyutaságait. Kínjában az arany középutat választotta, kár érte. A harmadik aprócska öröm Gary Oldman szereplése rabbiként. Sajnos jelenetei meglehetősen rövidre szabottak, így színészi képességeit nem nagyon tudja kamatoztatni, igaz nem is van rá szükség.
Mindezeken túl, legalább egyszer megnézhető film a Túlvilág szülötte, ami anyagilag tűrhetően teljesít. Bár aki manapság rettegni akar, és jó horrort látni, az jobban teszi, ha inkább a banki árfolyamokat tanulmányozza.

5/10

Kenobi