Kicsit távolabbról kezdeném.

Pár éve egy nyelvész barátom Bécsben volt hivatalos az épp aktuális kongresszusukra. A szokásos előadások, és nekünk reggel hétkor ébredő emberek számára bizonyára altatónak is elmenő előadások után ez esti banketten - persze némi bódító nedű hatására - azon kezdtek el tanakodni Európa összetrombitált nyelvtudorai, hogy vajon mely nyelven lehet a legdallamosabb, a legizgalmasabb, a legjobban hangzó a szeretlek szó. Persze csücsörészte is minden náció ékesebbnél - ékesebb hordozásban, s mikor ismerősömhöz ért a sor, ő alaposan elbizonytalanodott. Mégsem mondhatja rebegve elmekegve ezen nemezeteknek szeretlek benneteket, inkább vett egy nagy levegőt és óriási átéléssel beletúrbékolta hangosan a tömegbe az első eszébe jutó szót: Lenolajjj!!! Még a svédasztalban nyakig versenyt zabálók szájában is megakadt a csirkecomb. Nahát! Ezek a Magyarok! Ilyen szép dallamosan tudnak szeretni! Barátom pedig szemlesütve gyűjtötte be a babérokat.

Predalien. Ízlelgetem a szót. A szót, amely a maga nemében izgalmasabbnak és rejtélyesebbnek hangzik, mint maga a film. Az Alien harmadik részében kutyából támolyog elő a halál, ezt nevezhetnénk például kutyaliennek, ha cicából, akkor macskalien. Remélem a bolhák azért maradnak. Azt az arctámadót, amelyik meg beletojna a főnököm képébe, meg hívhatnám baromarcnak.

Predalien. Így nevezik azokat a mokány kis dögöket, melyek Predátorból robbantak ki a világra. Megőrizték eredeti fajuk minden gyilkos tulajdonságát, s ráadásként megörökölték a ragadozók érdekes pofikáját, meg raszta frizuráját. A fodrászok most biztosan örülnek, mert lesznek kuncsaftjaik farokszám.

A két galaktikus csibész társaság második bokszmenete most nem a fagyos Déli Sarkon, hanem egy amerikai kisvárosban kerül meghirdetésre. A meccsüket levezető bírókat nevezzük embereknek. Mert azzal talán nem árulok el túlzottan nagy katonai titkot, ha megemlítem, hogy a szerepünk a szokásos. Hullani, megpusztulni, ijedt tekinteteket vágni és néha jóízűeket sikongatni. Az Alienek vére savas, szaporodnak és tojáskodnak, arctámadóik arcátlanok, a Földünkre vihar tempóban idevágtató egy szem Predátor meg bőszen iparkodik löttyével eltüntetni balesetük kovetkezményeit. S amikor egy - két kósza halandó az útjába téved ő sem gatyázik sokat, szóval van itt jövés - menés, fogyunk is rendesen. A végeredmény pedig a mai viszonylagosan korlátozott, avagy a Ragadozókhoz képest primitív eszközeinkkel sejthető.

Vannak dolgok amiket ne is keressünk a filmben. Ne hiányoljuk a színészeket, mert nincsenek. Inkább a kétlábon járó áldozatokat lássuk, a kötelező rémült tekintettel, néha szükséges sipákolással, hisztizéssel. Persze ez a történet nem is rólunk emberekről szól, hanem úgy egyáltalán semmiről - max. egy kevés lóti futiról-, viszont arról marhára sehogyan. Kereshetünk viszont nyáladzó fogsorokat, sötét, alulvilágított helyszíneket, ami biztosítja szemünk könnyezését és a most már szinte kötelező Predátor elsősegélynyújtó tanfolyamot.

Véleményem szerint e két rémlegenda sikerét nem az általuk gyártott hullák száma, a szétrobbant bordák recsegése, a lerakot tojásaik zápulása, vagy a fellógatott áldozatok megnyúzása jelenti, nem is a filmgyártók technikai hókuszai, hanem az olyan rendező kaliberek, mint Ridley Scott, James Cameron, David Fincher, John McTiernan, vagy  szereplőként Sigourney Weaver, és persze az izomagyú ölőgép Arnold Schwarzenegger, akik tudtak mit kezdeni a filmekkel. Ezek hiányában viszont csak nosztalgiázom, és kapok egy másfél órás öldöklést , valahol a másnapra elfelejtem szinten. Game over.

6/10

yoda70