Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az Árvíz rendezője, Tony Mitchell nagy Roland Emmerich fan lehet. Mert filmjének kezdő képsorai egy az egyben lightos kopírozások amonnan. Ciklon szédeleg mindegy merre, jő az árvíz, az időjósok előrejelzése a béka segge alatt, a hölgyike meg képes megfulladni a padlásablakában. Jobb filmekben ilyenkor velőtrázó sikolyok formájában lefejelik az üveget…

Aztán megembereli magát rendezőnk, így a százméteres hóvastagság és a mínusz ezerötszáz fok helyett, célba veszi London faluját némi vizes locsi-pocsi jeligével. Az Amerikaiak tehát fellélegezhetnek, most ez egyszer megúszták, a Kobra válságkezelő stáb élén a miniszterelnök helyettessel azonban fölhúzhatná a gumicsizmát és az esőkabátot, mert akkora áradás közeledik városuk felé, amit még a cirka egyéves tévém sem látott. Az idejük kevés, a várható áldozatok száma sok, a történet és a dráma felvezetve, mégis olyan vékonyka az egész, mint egy úthengerrel dugó lapostetű. Sehol az egymás fején tipródó tömeg, sehol az a rémült pánik hangulat, amire az ember merne számítani. Van ugyan néhány haloványra sikeredett tömeges lóti-futi, de valahogy nem elég fajsúlyosak.

De lehet, hogy bennem a hiba, mert egy katasztrófafilmmel szemben elvárásaim vannak. Igenis, durranjon nagyot, robbanjon orbitálisat, süllyedjenek el kontinensek, járjunk nyakig a hóban, taroljanak le bennünket gyilkos kisbolygók, vagy George Clooney tépje a haját viharzónásan. Érezzem azt, hogy veszélyben az életem, kerítsen hatalmába a vizes rettegés. Extra szolgáltatásként pedig legyenek tömve torzsalkodásokkal, emberi drámákkal és tökös főhősökkel. Vagy ringó keblű cicamacákkal.
Mindezekkel az Árvíz nem igazán tud előrukkolni. Ez a film kiscsoportos a többiekkel összehasonlítva. Persze nem is mozifilmnek készült alapban, hanem inkább tévés műsoridő kitöltő semmiségnek. Kicsit összecsapottnak is tűnik a film, és íztelennek. Katasztrófa helyett inkább városnézés. Olyan, mint kesztyűben simogatni a kedvest, fog nélkül harapni a barackot, és tövig óvszerben kamatyolni. Hiányzik a lényege. Na jó, a kefélést visszaszívtam.

Hát így jártam: gigantikus szökőárra, körmeimet harapdáló drámára és halálsikolyokra számítottam. Helyette kaptam egy kis hullámocskát, meg némi hangzavart. Az esőkabát és a gumicsizma persze jól jöhet, hisz vihar még kis hazánkban is lehet… Hm. Piciny haza és nagy vihar…