A nemjóját! Jajj! Most olyanokat kéne írnom, hogy elájultam a látványtól, meg a térhatású élmény odavágott iszonyat módon. És az emberiség már megint szemétláda. A béna főhős pedig saját fazonú avatarjában akkora farokkal mászkál, ami a földig ér. Illetve Pandóráig, hisz azon a planétán járunk, hülyeség lenne talajként földet emlegetni. Nem? Annyira magával ragadott a film, hogy két napja nem alszom, holnap reggel első teendőmként rohanok macskaszemre hajazó kontaktlencséért, csakis azért, mert úgy szeretnék kinézni, mint a Na'vik büszke népe. Satöbbi, satöbbi, satöbbi...

Na de mielőtt továbbröpülnénk a helyi állatvilág sárkányain, tisztázzunk valamit! Amikor X év múlva, az első ember negyvenhatos bakancsával rálép egy idegen bolygó "földjére", majd visszatérése után, megkérdezvén tőle, minek az ösztönzésére kockáztatta nyápic életét a veszélyes kalandra, nem valószínű, hogy azt fogjuk tőle hallani, hogy az Avatar inspirálta az űrhajósi kihívásokra. A filmművészetet tanulók számára azonban könnyen előfordulhat tananyagként Cameron filmje. Nem is a távoli jövőben. Mert újszerűségével, hihetetlen pazar kiállításával és a legapróbb részletekig kidolgozott alaposságával máris kiemelkedőnek számít. De most kérem, bocsásson meg mindenki, picit közönséges leszek, és elismerem, mafla hasonlat jő. Amikor egy férfi megismerkedik álmai nőjével, először mit néz rajta? Ja persze. A könyökét. Ezt Te sem gondolod komolyan ugye? Megkuksizzuk a fenekét, a cicijét, huhh, de jó volna vele ágyba tévedni, meg izééé… Majd utána jöhet az elmélyült eszmecsere, a lelkek, a nézetek finomhangolása. A szex csak rövid idő, de utána miből áll a nap? Tartalom is köll oda, nem csak puszta testiség.

Cameron mindezt jól tudja. Manapság a fejszés gyilkosok is 3D-ben aprítják a népet, holnap már a cserebogár vakarózását is térhatásban élvezhetjük. A sikerhez, a mozinézők kegyeiért további plusz szükséges. Ilyen lehet az egészen elképesztő látvány. A különbség a számítógéppel generált világ és az élőszereplős valóság között elmosódott, újabb dícséret. A Pandora természetileg hihetetlenül szeszélyes, veszélyes, pompázatos flórával és faunával. Minden virágnak, állatnak szerepe van, helye az élet körforgásában. Ebbe a vadságba keveredik főhősünk, mindjuk úgy, a gerincét keresi. Mindehhez jönnek még a Na'vik, a maguk sajátos kultúrájával és életszeretetével. Hát igen, felfedezhető bennük némi indián beütés, mint ahogy pár korábbi kasszasiker is beugrik a nézés közben. Csak a minduntalan hasonlítgatásnak nincs értelme. Ellenben tegyük hozzá, az Avatar történettel is rendelkezik. Egyfajta mesemondással. Árad belőle a mérhetetlen melegség, szeretet és hátsó zugból a figyelmeztetés. Emberként lesütöm a szemem, zavarban vagyok és restellem magam. Tönkretettük bolygónkat, érdekeinkért mások életével sem szarozunk. Újdonság erejével hat: mi vagyunk az agresszorok, a sáskahad. Nem is kétséges, a Na’vik a jófiúk. Mégis kihalásra ítéltettek, mint az indiánok. Azaz talán mégsem így van a dolog, de megfogadtam, a sztoriról egy rohadt szót sem. A történetről, ami nem nagy durranás, viszont azt szépen adják elő. A sablon effektus rendesen működik, a karakterek is könnyen behatárolhatók. A jó az jó, a rossz pedig velejéig fanatikus, már-már idegesítően. Nyílvesszőkkel, repülő dögökkel nekirontani a félelmetes katonai arzenálnak nemes cselekedet, hősök is a figurák, de inkább megmosolyogtató. Amúgy elképzelem, amikor a támadó bombázókat valahol az amazonasi őserdők mélyén lébecoló kőkori bennszülöttek parittyával és mérgezett dárdákkal rohanják meg. Csak összehasonlításképp.

Összegzés: Kicsit féltem tőle, bevallom. Azt hittem, Cameron leragad a szájtáti látványnál és passzol. Szerencsénkre csinált egy szuper, az utolsó másodpercéig lebilincselő filmet, ami minden kiszámíthatósága ellenére is kerüli a rózsaszín szirupot, a giccset. Ahogy annak idején George Lucas megalkotta a Star Wars univerzumot, most Cameron az Avatar világát, a Pandora csodát. Jöhet a folytatás, bízvást remélve, fürgébb tempóban.