Erről a  filmről, amely 1997-ben 9 Oscar-díjat kapott, nagyon nehéz írni. Hiszen annyi minden van, ami megfogja az embert, amely miatt maradandót nyújt, hogy ezt összeszedni, egységbe foglalni nem könnyű feladat. Másrészt a nagy alkotásokat az ember óvatosan érinti meg, nehogy kárt tegyen bennük. Véleményt meg végképp óvatosan fogalmaz róla, hiszen hol van egy "földi halandó" ahhoz, hogy egy mesterműről véleményt mondjon?!

Az elején kezdem. Nem azért, mert feltétlenül megkívánná bármilyen előírás, hanem mert már az első képkockák is sok érdekességet rejtegetnek, főleg, ha a zenét is hallgatjuk hozzá. Aki egy kicsit is járatos a magyar zenei világban, rögtön felismeri Sebestyén Márta hangját. Dehát hogyan lett ez a dal, a magyar hang egy agol-amerikai film főcímdala? Kirajzolódó alak, akit még nem sejtjük, mit csinál, de azt látjuk, hogy egyszerű vonalakból összállított rajz. Majd az afrikai sivatag egy váltással, amely nem is olyan éles, sőt, fantasztikus módon vált át a rajzolt alak képéről a sivatagra a kép.

A film folyamán azért minden kiderül. A magyar vonatkozás is. Hiszen az angol beteg nem más, mint Almásy László. Akiről  gondolom, nem én vagyok egyedül, aki nem sokat tudott. De a Nemzetbiztonsági Hivatal honlapján utána jártam. S kideült, létező személyről van szó, aki természetesen magyar, s valóban jelentős szerepe volt Afrika feltérképezésében. A filmben sok egyéb olyan információhoz is juthatunk róla, amely fedi a valóságot. De egy forgatókönyv nem is lenne az igazi, ha nem színezné ki a drámai hatás kedvéért a valóságot.  Így tehát kérem a kedves olvasókat, a film megtekintése után ne higgyék, hogy mindent tudnak a főszereplőről, érdemes utána olvasni. Már emiatt érdemes  volt megnézni a filmet.

S akkor még nem is beszéltünk arról a több szálon futó cselekményről, amely külön-külön is figyelmet érdemelne, ám e 2,5 órás filmben mind hangúlyt kap. Ez a film a visszaemlékezésre épül. A jelenben lassan véget ér a háború, s láthatjuk a testileg-lelkileg megcsonkított embereket, akiknek egy olyan nővér nyújt támaszt, enyhülést, aki maga is mindenkit elvesztett, akit csak szeretett. A múltban az Afrikakutató Társaság expedícióját követhetjük nyomon, valamint egy szerelmi románcot Almásy és kollégájának felesége között. Mindez természetesen elválaszthatatlan a világháború eseményeitől.

Az "angol beteg", aki összeégve, magatehetetlenül fekszik az ágyában, semmit sem tud múltjáról. Tisztában van vele, már csak napjai vannak hátra, hiszen teste iszonyatos mértékben megégett, s az égés tüdejét sem kímélte. De ezekben a napokban, amelyet egy kolostor romjai között tölt egy ápolónővel, lassan visszatérnek emlékei. S ahogyan kirajzolódik a múlt, s egyre közeledünk ahhoz a pillanathoz, amelyben egy lövés következtében a gépe lezuhan,  úgy fogy testéből az erő. S ezzel párhuzamosan úgy tűnik, ápolónője  meg rálel egy kis boldogságra. Itt egy pillanatra érdemes is megállni. Ha jól figyelünk, s  nem más tevékenység közben "háttérzeneként" szól a film (márpedig kérem, ezzel a filmmel ezt senki ne tegye!), megfigyelhetjük azt a fantasztikus maszkmesteri munkát, amellyel a jóképűnek mondott Ralph Fiennes-ból egy emberi roncsot varázsoltak. S mindez a kép állapotának romlásával egyre ijesztőbb lesz.

Igaz, a történet kitalált részéhez tartozik Almásy árulása, de érdemes külön figyelmet fordítani azokra az eseményekre, amelyek döntéséig vezettek, s ahogyan már többször felmerült itt más kritikákban is a kérdés, érdemes elgondolkodni azon, mi is a jó és a rossz? Egyértelműen meghatározható-e egy-egy cselekedetünkről, hogy az mely csoportba tartozik? S egy közösség vagy az egyén érdeke-e a fontosabb? És mit tegyen az ember, ha a közösség, amelynek az  érdekeit képviselnie kellene, kitaszítja, sőt, ellenségnek tekinti őt?

S ha nem akarunk túl sokat elmélkedni, feltétlen meg kell említeni a film zenéjét (amely szintén Oscar-díjas), s amely tökéletes egységet alkot a filmmel. Másrészről dagadhat a keblünk a büszkeségtől honfitársunk hangját hallgatva.

És ha még a zene sem fogott meg bennünket, ne feledkezzünk meg a látványról sem. Akár az afrikai tájon repíti szemünket a kamera, s a homokbuckákban, naplementében, -felkeltében gyönyörködhetünk, vagy éppen egy épület, városkép tárul elénk, az operatőr remek munkát végzett. (Meg is kapta a jutalmát érte.) De nem csak ebben alkotott nagyot John Seale, hanem akkor is, amikor érzelmeket kell kifejezni. Érezzük a szerelmet, a vágyat, a kétségbeesést, a féltést-óvást, amit éppen az  adott pillanat megkíván. S ehhez nem csak a színészi játék (mert erről is szót kell ejteni, hogy az is remek), hanem annak megörökítési módja is nagy szerepet játszik.

A filmet mintegy keretbe foglalja , hogy a kezdő és befejező képkockák ugyanazt  az eseményt örökítik meg: s nem csak  keretet ad, hanem ez az a kulcsfontosságú momentum, amely minden előtte és utána történő eseményt meghatározott. Sok mindent lehetne még mondani a filmről, mégis úgy gonolom, leginkább akkor jár jól mindenki, ha megnézi. Akkor tudni fogja, neki miért szép ... esetleg miért nem, mert biztosan ilyen is akad.


szamóca