|
Az árva (Orphan) |
Írta: Kenobi |
2009. augusztus 16. vasárnap, 13:01 |
Akik az örökbefogadás procedúrája alatt-előtt állnak, azoknak szóljon elgondolkodtató például Jaume Collet-Serra filmje. Mert a dolog lutri. Kifoghatnak aranyos tündi-bündi gyerkőcöket, de igazi viperákat is. Sőt! Akár a megveszekedett gonoszt is hazavihetik lakásukba. Aztán lehet futni a családi béke után, durvulhatnak az események, talán még a létszámból is ki lehet húzni pár szerettünket. Lehetnek bonyodalmak rendesen, ez a baj tehát ezekkel az előnevelt csibékkel. Azért tegyük hozzá gyorsan: Az árva fikció, kitalált történet, a valóság ettől sokkal… is lehet. Szerencse kérdése.
A Coleman házaspár sem tesz egyebet, csupán beszédelegnek az első útjukba kerülő árvaházba. Kinézik az emeleten, magányában kornyikáló copfosan nyaktakart kislányt, és huss! – máris vihetik haza. Ilyen egyszerű. Előzményként, ejnye – bejnyeként, vagyis okozatként fölróható az asszonyka vetélése, némi piálás utáni vágyakozása, kedves rémálmai, süketnéma leánykája, kamaszkori lázadását élő fia és még pár nem elhanyagolható indok. Pozitív oldalon meg ott az aranyos férj és a rendezett anyagi háttér. A szokásos és várható fölsorolás ez – semmi új a hó alatt – meg ugye bősz thrillert is nézünk, csak köll valami előélet. Az új jövevényt – hívjuk csak Esthernek – hatalmas szeretettel fogadják. Minden happy – legalábbis kezdetben. Ám a lány múltja sötét és titokzatos eseményekkel teli. Először Kate az, akinél feldereng a gyanú árnyéka, de hamarosan a család többi tagja is megtapasztalja, hogy angyalarc mögé bújt pszichopata gyilkost vettek oltalmuk alá… Többet nem is volna szabad elárulnom. Kuss! Nem rontjuk a produkció élvezeti értékét. Kezdjük azzal, hogy telitalálat film. A maga sötét módján kényes kérdéseket fenyegetve feszeget. De ami számomra a legfontosabb, a pánikot nem csak vértócsákkal, hanem inkább pszichés terrorral éri el, természetesen a vadulások kedvelőinek sem kell elszontyolódni, mert van brutálkodás is – ízléssel. Bár a cselekmény jól kikövezett sablonokra építkezik, s időnként rendesen kiszámítható, jóval kiemelkedik az átlagos tucatvacak horrorok tengeréből. Ha kicsit nagyzolva közelítünk a filmhez, egyenesen Hitchocki fordulatokkal és csavarokkal teli. Persze jóindulattal. Szóval, olyan filmhez van szerencsénk, ami lassan indul, mélységében boncolgatva az előzményeket, azonban fokozatosan gyorsul a tempó, s a méla családi békét kőkemény kalapácsos, késeléses thriller veszi át. Akad néhány hulla is, csupán a megszokás kedvéért. Ráadásul hideg van és gyakorta sötét, a kórházi intenzívre pedig még egy kiscsajnak is rutinmunka bejutni. S még valami. Nekem, míg néztem a filmet, mindvégig Richard Donner 1976-os klasszikusa, az Ómen kotogott bele a fejembe. Igaz, sehol Sátán, sehol az egyház – legfeljebb pár fityula – de a halott magzat, az örökbefogadás, no és az, hogy Esther úgy ellepi a Colemanékat, mint Moszkvát a hó, valahogy párhuzamot szült. Hát… Régen dicsőítettem ennyire egy horrort, vagy inkább thrillert. De a történet megfogott, s ragyogóak a szereplők is. Isabelle Fuhrman pazarul alakítja az árvaházak rutinos hölgyikéjét. Az elején annyira szeretnivaló, majd oly mértékben számító és ellenszenves, hogy csak na. De a többiek is jók, főleg a néma kiscsaj, akit nem lehet nem imádni. Mindegy, elég a fölösleges rizsából. Hét és nyolc pont között vakaróztam, de mivel tényleg végigültem egy menetben, egy seggel a közel kétórás filmet – ami nálam nagy szó – kapja csak meg a nyolcat! Az örökbefogadást pedig ezek után tessék alaposan végiggondolni! 8/10 Kenobi |
Módosítás dátuma: 2010. február 06. szombat, 23:11 |
|