Nem tudom, hogyan van a kedves olvasó, de mostanság szinte akármelyik filmmel is akad össze a bajszom, azoknak bámulása közben valahogy mindig más produkciók ugranak be. Finoman mondhatnám azt is, hogy ezen „újdonságok” alkotói a jól kitaposott utat követve, ihletet merítenek sikeres mozifilmekből, csúnyábban szólva majmolnak, vagy magyarul kifejezve: lopkodnak innen-onnan, de leginkább mindenhonnan. De megmaradva a kedveskedés talaján, a Push is a már vagy ezerszer lerágott csont unalomig ismételt kliséit erősítve marad meg a tudatomban.

Ezért nem is okozott nagy meglepit, amikor a képkockák menetelése során egyfajta Hipervándor fíling kapott el. Gondolkodtam is jó ideig: eltranszportálom magam a film elől a büdös francba. Egy piramis csúcsán, naplemente közeli érzést átélni, hát igen – na, az sem a nekem való feladat, így inkább bevetve minden nem létező látnoki képességemet, hősiesen végigkínlódtam azt a majdnem két órát, amit a Push „élvezeti” értékként kínál. Aztán haladva az eseményekkel, beismerem, alakultak a dolgok. Már nem csak a hiperkedés után éreztem olthatatlan vágyat, de elkezdtem felfedezni a filmben sétafikáló Jedi lovagokat is. Ki-ki szerepe szerint ténfereg az Erő jó és sötét oldalán. Természetesen ne gondoljon senki hörgő léptekkel beköpenyező Darth Vaderokra, sem fénykardokra, csillagközi ugra-bugrálásokra meg pláne nem, helyette érjük be Djimoun Hounsou tükörfényesre suvickolt fejével, és más különleges képességekkel megáldott balfékekkel. De tényleg olyanok, mint akik a Star Wars Erő és Kavarás Képző kiscsoportos évfolyamáról pattantak volna le. 
A másik agytekervényemben viszont ott dörömböl emlékként az X-Men világa is. Fantasztikus képességekkel megáldott teremtmények dömpingje ugrik azokban a filmekben nyakamnak, a jelenség a Push esetében szinte ugyanaz, mégis kínosan ügyelnek, nehogy a mutáns szó egyszer is elhangozzék. Tehát összegezve: Hipervándor, némi Star Wars erősködéses utánérzés és az X-Men koppintás lehet, amiből valamilyen szinten a Push táplálkozik.














Sztori

Vannak a világon különös képességű emberek. Közöttünk élnek. Bármikor találkozhatunk velük, akár az utcán is elsétálhatnak mellettünk, de a legtöbbjüket észre sem vesszük. Nem kérték csodás/átkos tulajdonságaikat – egyszerűen csak lettek. Történetük 1945-ben kezdődött. A nácik begyűjtötték a pszichés erőkre fokozottan hajlamos egyéneket és kísérletezésekbe kezdtek velük. Megpróbálták őket katonákká alakítani, valamiféle pszichés fegyverré. Mert minek ide tankok és bombák tömkelege, amikor pár agyturkász elérheti, hogy ellenség fegyvereit önmagára fordítva végezzen életével. Rengetegen meghaltak a kísérleti „pszichés nyuszik” közül, mégis a háború befejeztével a kutatások tovább folytatódtak. Néhány állam nem bírva magával, közösen létrehozta az Ügyosztályt. Céljuk ugyanaz maradt: fegyvert csinálni belőlük, és az eszközökben sem nagyon válogattak. Az Ügyosztály embereit kiképezték, hogy levadásszák és begyűjtsék azokat a mágikus erejű embereket, akik útjukban voltak, illetve szükségesek a terveik megvalósításához. Elszakították őket a családjuktól, gyermekek tűntek el a világ több pontján. Felmérték képességeiket, aztán besorolták őket. Akik látják a jövőt, ők lettek a Látnokok. Mások tárgyakat mozgatnak telekinetikus erejükkel: nevezzük a figurákat mostantól Reptetőknek. A Turkászok gondolataikkal hülyítik az emberi elmét. Elhitetnek veled bármit, amit csak akarnak. Így ha férfi létedre holnap vörösre pingált körmökkel, vastagon rúzsozott ajkakkal és öreganyád százéves temetési gönceiben mész a munkahelyedre, akkor nem csak a szexuális eltévelyedésed, a bizarr fogalmának újraértelmezése, hanem egy Turkász manipulációja is felmerülhet. És vannak még páran... Szimatok, Bűvészek, Árnyékok, Sikoltók... Bőséges tehát a felhozatal.
Mindennek tetejébe még ott a szer is. Valami bőröndbe rejtett injekció féleség, aminek tulajdonjogáért megy kérem itt a macera. Mert akié a szar – bocsánat, szer – az hazavághatja az Ügynökséget. Akarja is mindenki.  Közben néhányan az illendőség kedvéért falhoz kenődnek, páran szétrajzolgatják az agyukat – én meg vagy háromszor felriadok álmomból.

Azt hiszem az ilyen lagymatag filmekre mondható, hogy tempója a gyenge kezdés után erősen visszaesik. A történet a legnagyobb jóindulattal is vontatott, a főhősök sorsa úgy alapból közömbös számomra, a főtróger meg gyöngyöző kopasz feje búbján és néha elfeketedő tekintetén túl nem sokat ármánykodik. De sebaj! Virul a Turkász az agyamban. Ki a tökömet is érdekel a történet, hiszen jő majd a mindent elkápráztató látványorgia! Gondolom nagy naivan és ismét tévedek. Mert ismerjük be szemlesütve, az akciójelenetek eléggé fékezett habzásúak. Kimerülnek némi sikongatásban, kötelező futkosásban és halacskák medencéinek felrobbanásában. Csak lazán és halastól. Pár pisztoly bizonytalanul lődörög a levegőben, a jövőlátók minden helyzetben firkálgatnak, izgalomként pedig megvadulhatok Dakota Fanning piszkafa lábaitól. Egyébként is: a film valahol a kishölgy jutalomjátéka, kisujjból leradírozza az összes szereplőt. Mégis összességében kevés.
Paul McGuigan az Alvilági játékok rendezője most hangyányit mellényúlt. A Push nem hinném, hogy a fantasy műfaj etalonja, inkább miafenéje. Egyszer az épp nézhető filmek közé tartozik, ha pont nincsen jobb dolgod kategóriában. Csak egyre ügyelj! Ha mégis úgy gondolod, hogy jó a film, miközben a körülötted ülők már habosra sikoltozták magukat – nem biztos, hogy a hiba benned van. Lehet, Turkászok zsongatják az agyad. Talán éppen én.

Push. Aztán el ne fussh!

6/10

Kenobi