Bocsássa meg nekem a kedves olvasó, ha mangákban nem vagyok éppen otthon. Valahogy ez a műfaj kimaradt eddig az életemből, de bevallom férfiasan, nem is szándékozom hiányosságaimat pótolni. Így aztán Az utolsó vámpírral kapcsolatosan elképzelhető, hogy szokásaimat túlbuzogva, olyan ökörségeket is állítok majd, amitől minden elkötelezett anime fan szaltózásba kezd – a másik oldalról nézve pedig, a nyeretlen kétévesek esélytelenségével, és pártatlanul fogalmazok meg mindenféle véres maszlagságokat a filmmel kapcsolatban. Mert azok biza vannak.
Szóval, felvillant az agyamba jó néhány eszement dolog. A leginkább az, hogy Penge örülhet, megvan az utánpótlás. Történetünk hőse, Saya ugyan nem fényben járó – inkább esőben ázó – mégis kísértetiesen hasonló a dolga. Démonok és vámpírok mindenütt, még az égből is azok potyognak, máskor a föld alól helyből kiugrálnak szinte a felhőkbe. Persze a japó bőrből nehéz kibújni, de leginkább elhalálozni. S ezek azok a Távol-keleti filmekre jellemző túlkapások, amiktől vagy fél napokat röhögök, vagy lezsibbadok értetlenségemben...

Öregapóka egy kalapra való ördögi sereg ellen is tökös legény – legfeljebb a sebesülései számától és súlyosságától pusztulna ki másutt az emberiség. De sebaj! Ր legalább szívós, nem olyan nyúlbéla, mint manapság szokás. Az előbbieket egy kalapba téve: hangulati rám nézve a dolog. De rendesen. Most éppen mérsékelten tetszett ez az egész bugyogó véráradat. Talán azért is, mert próbálnak marhára komolykodók lenni. Nagyjából olyan az egész, mintha szerénységem indulna a világ legjobb szakácsmestereinek megmérettetésén, és az általam készített versenykaja a főtt virsli lenne.

Pengét már említettem, de nem mehetek el Kill Bill mellett sem. Suhogó szamurájkardok, az egy négyzetméterre és percre eső hullák száma statisztikailag is csúcsokat dönt, azonban egy baj van: a rendező itt nem Tarantino. S az ölőgép sem Uma Thurman. Pedig a kaszabolás igazán tisztességes és véradókban sincs igazán hiány. Csak hát annyira elcseszett a megvalósítás – a démonok és a vércsöppök (vagy mi a szarok?) különösen elb*szottak –, hogy rögtön ugrik a pillanat varázsa. Ám ha túlteszem magam ezeken a gyerekségeken, még majdnem jó is a film.

Az amputálós harci jelenetekhez és háztetős ugra-bugrákhoz szokott szemem most sem csalódik. A főhős szimpatikus kis csaj, aki az elvárásoknak megfelelően gondosan eligazított hajtincsekkel, nyakig kardban és diákegyenruhában írtja végig Japánt. Ellenfele a gonosz démon Onigen lenne. Nem semmi egy nő. Az esernyője ugyan kissé ódivatú és a ruháját sem szívesen vasalnám. A hajához is biztos egy vödör sampon szükségeltetik, de Sayát nagyon-nagyon fülön akarja csípni. Okait nagyon nem vágom, ellenben kedvem lenne picit spoilerezni. De mégsem. Inkább lapozzák fel az érdeklődők A Birodalom visszavág , Darth Vader féle, -Én vagyok az apád! című jelenetét.  Az apád? Az anyád! Hatalmas gonoszsága az örökéletű démonnak valahol ennyiben ki is merül.

Chris Nahon rendező a 2000-es hasonló című animéből varázsolt élőszereplős gyilkolósdit. Szerencsére jóval magasabb szinten, mint pl. a Dragon Ball készítői. A Blood: Az utolsó vámpír jóval komolyabb-komorabb hangvételű, mint az a másik baromság. Csak a véres pengéket hiányolom…

6/10

Kenobi