Az óriásmajmóca és a szöszke

A girbe-gurba lábú Peter Jackson A Gyűrűk ura elképesztő sikere óta egyet biztosan nem tud: három órásnál rövidebb filmet rendezni. Persze annyi aprót termelt már a zselatinfülű Tündék és Frodóék kalandjaiból, hogy egyáltalán nem kellett neki kispályáznia, az olyan klasszikus újrázásával, mint a King Kong. Főleg úgy, hogy amerre járt az új-zélandi direktor, boldog- boldogtalannak csicseregte, hogy gyermekkora óta nagy King Kong rajongó és a felhőkarcoló méretű majom utáni rajongása adott neki egy jóízű fenékbe rúgást a rendezői pálya megcélzására. Ezek után melyik féleszű producer mert vollna megálljt károgni a rendező ezen projektjének?

Az eredmény ismeretében azt mondom, kár - legalább én károgok -, hogy nem kapott egy csöppet kevesebb pénzt, mert úgy talán koncentráltabb és kevésbé feneket próbára tevő alkotást ereszthetett volna ki a kezéből. Az új King Kong a maga kis röpke 180 percével bizony marhára hosszúra sikeredett egy majom írtás, ami az eredeti 1933-as műremeknek majd a kétszerese. A filmet utálatos módon három részre osztanám, és szerintem Jackson mindegyikben arányt téveszt: a hosszúra sikeredett bevezető után vagy háromszor megéhezek és megeszem a kalapom valami szerepre, amíg elténfergünk a Koponya-szigetig, ahová Carl Denham szélhámos rendező uraság - hülyét csinálva egész stábjából - megérkezik, hogy megrendezze az „évszázad” filmjét; a szigeten sikongató második részben, ahol is King Kong, az óriásmajom elrabolja Annt, a szőke és talán okos lányt, és a többiek a hölgy megmentésére indulnak, s ahol találkozhatunk Spielberg Pisti bácsi által forgatott Jurassic Park akárhány őshüllőivel, és zúdulnak nyakamba töményen az akciók; a New York-i finálé az elszabadulása után roppant morci majommal, ahogy az egész várost dühödten feldúló, ám végül levadászott King Konggal pedig szintén meglehetősen elnyújtott és szentimentális. S valószínűleg én is arányt tévesztek, amikor az ilyen értelmetlenül nyakatekert mondataimmal teszem a kedves olvasó idegeit tropára.

Egyszóval a King Kong túlzottan is szuperprodukcióra sikeredett, amelyben valahol elveszik a lélek. Állítom ezt még akkor is, ha látszik, hogy Jackson habosra izzadta magát a látványért, és a kalandok melett fontos volt King Kong reménytelen magányosságának és kitaszítottságának az ábrázolása: a félelmetességéről és behemótságáról mit sem tehető teremtésben egyedül foglya, Ann veszi észre az érző lényt -talán túlzottan is, és ebből adódik az említett New York-i befejezés olykor már-már vészesen giccses befejezése, amitől még a széken ülve is hátast dobok, nemhogy korcsolyázva.

Összességében a King Kong fényévekre elmarad A Gyűrűk ura színvonalától, a kivitelezésről ugyanakkor ismét csak elismeréssel szólhatok: jackson a már tőle megszokott aprólékossággal teremti újjá a gazdasági világválság által hókon nyomott New York-ot, a Koponya szigeten döbbenetes óriásrovarokat, dinoszauroszokat és egyéb dögöket varázsol elém a komputeranimáció segítségével, King Kong figurája is egészen élethűre sikeredett, ám nem győzöm magamtól elhessegetni azt a bújkáló szemét érzésemet, hogy mindez kissé öncélú tobzodás, a lássátok csak, miket is tudok én tökikéim? című kifejlődő megalomániájának jeleként. Nagyon bízom benne, hogy a nagyszerű direktor a következő filmjében ismét eltalálja majd a helyes arányokat, s képes lesz egy cirka százperces filmbe tömöríteni mondanivalóját.

{mosimage}

7/10

yoda70