A legendák a halállal születnek…, ám előtte koporsóban végzik.

Ha végigtekintem az elmúlt évek halált osztó filmterméseit, még csodaszámba megy hogy élek. Mert hiszen szakadtak a nyakamba aszteroidák, lávát köptek a pofámba vulkánok, mindjárt párosával. Aztán meglátogatták a hálószobámat gonosz kis idegenek, melyekben egy a közös: tüsszögnek minden vacak kis vírusra. Hapci! Azt nem mondanám, hogy egészségükre, inkább gebedjetek békében.

A legvidámabb halálnemem azonban verhetetlenül az lenne, amikor meg is pusztulok, meg nem is. A lét és a nemlét határán örjöngök bizonyára gonosz tekintettel és fröcsög a képemből a vér, vagy ínyencebbeknek mondom: az agyvelő; hörgök és fenemód jól tudok futni, vagy hadonászok cséphadaróként. El is nevezett a köznyelv zombinak. Csak az a bánatom, hogy az állapotom nem mondható megnyugtatónak. Mindig üldöznek valakik, akik azt a világmegváltó nemes célt tűzték ki maguk elé, hogy ki fognak gyógyítani a betegségemből, és céljukat követik is mániákusan. Pedig kértem őket? Kérte a fene, inkább Alice vigyázhatnál, az a T-vírus még egy - két bőrt bizonyára leszedne rólad, legalábbis míg a méhecskelak jól tejel - elnézést, fial - bár zombikban, élőholtakban nincs hiány. Így jönnek a folytatások Kaptárszám, a kérdés a végére most már csupán az, hogy kiket nének hülyének: engem a békésen megharapott zombit, vagy azt, aki még mindig elvánszorog a moziba egy kis lövöldözős agyatlanságra, és a végén zombitekintettel jön onnan ki.

És ha már a nagy kihalásnál tartunk, azért a dolog innen nézve sem olyan egyszerű. Mert mindig akad valaki, aki fittyet hány a trendire, és a bánatért sem akar megfertőződni. Persze nekik könnyű: valamilyen szinten szuperhősök, bár én inkább úgy látom, ők a filmek főszereplői. Mert hogyan is mutatna, hogy a reklámozott szupersztár, vagy valami hasonló a film ötödik percében feldobná tűsarkú topánkáját, és nyernének a gonosz pofik. Egészen újszerű egy szemléletmód lenne, az már biztos.

És most megérkezett a legújabb túlélőshow. A főszerepben Hollywood egyig legfényesebb csillaga, Will Smith, aki átlagembert alakít ebben az Ítéletnap utáni helyzetben. Azaz mégsem teljesen, hiszen filmbéli szakmáját tekintve valami virológus, de legalábbis  dr. rövídítéssel gazella tempóban kocorászó Shrekfaló jóember. Tehát nem Kovács II. Motyola Mátyás szénbányász, vagy Pityókás Trampli Rozália sötétben halkan oszlopnak puffanó delta szárnyú pillangó, hanem olyanság, aki mégiscsak jó eséllyel pályázva elpályázhatna a kihúzom a Földet a rittyóból aranyszobrocskára. Természetesen Smith öcsi jó, mint mindig, ám az apokaliptikusan dögöljünk megmilliő ízén nagyot dob a film látványvilága. Csend, és apró szőrtüszőt a karomon is vigyázba ugrasztó zajok, a néma, és kihalt utcák látványa, a romos épületek, és az érzés: most tényleg egyedül vagyok a Földön. És persze a feketeleves: zombik, vámpírok, vagy mutánsok, kiknek mi tetszik. Te ilyen szituációban vajon mit tennél?... Talán azt, amit a hősünk. Talán egészen mást. De ennyi talán után, a legjobb mégiscsak az lenne, ha megtekinted a filmet, mert érdekes kérdéseket is feszeget, és ami a legüdítőbb: végre magas színvonalon. S a végén talán, de hangsúlyozom, hogy csak talán még azon is elgondolkodhatom, valóban a legendának a halállal kell-e születnie.

8/10

yoda70