Kár is tagadni, a régi szép emlékek alaposan visszaköszöntek. Ereszd el a hajamat, haverok, csajok és totális kóma. Meg hát a kiábrándító másnap reggel.  Torzonborz, majd szétszakadó fej, alkohol büdis lehelet, disznóól és rúzsfoltok mindenütt: a képünkön, a mellünkön, a hasunkon, a... A folytatást mindenkinek perverz fantáziájára bíznám. De pszt!  Maradjon mindez a mi titkunk! A házasság nemes intézményébe vágó keménypöcsűeknek még egy alkalom adatik a dorbézolásra.  S mindez miért? Csupán azért, hogy legyen valami szépre is emlékezned. Mert ami ezután következik – a sírig tartó megpróbáltatások sora, egyesek szerint a „lassú halál”. Mások szerint meg  a gombnyomásra pattanj Palkó kezdete. Nézőpont kérdése tehát. Másképp rávezetve a lényegre: mostantól egy lábbeli lesz a neved...

Remélem senki nem érti félre. Amit az előbb elkotyogtam a legénybúcsúról, na meg a házasságról, azt a film mondatja velem. Ahogy szokás mondani, minden egybeesés csak a véletlen műve lehet, s amivel én természetesen nem értenék egyet. Viszont mélyen legbelül még mindig irigylem az utolsó bulijukon félretévelygőket. Csak muszáj volt az előbbi mondat, mert az asszony is jár a Filmoldalra. Summa-summarum, a Másnaposok legyen arra intő példa, hogy milyen megpróbáltatások várhatnak azokra az elvetemültekre, akik egy vértforraló kilengésen törik a fejüket.


Todd Phillips filmje számomra másképp is hatással volt. Ugyanis kevés olyan vígjátékot láttam mostanság, ami képes ennyire könnyedén és ennyire térdcsapkodósan megröhögtetni. Csalta a hangos vihogást ingerlően, minden erőlködés nélkül a képemre. Mielőtt bárki is azt gondolná rólam, hogy fapofa savanyúkáposzta lennék, kiábrándítanám. Csak nem szeretem azokat a magukat vígjátéknak nevező kínlódásokat, amikben sulykolják az agyamba, mennyire jól is fogom magamat érezni. Gondolok itt az olyan szarságokra, mint például a 300 paródiája, vagy a még moslékabb Katasztrófafilm. Persze lehet, régimódi vagyok. De Pierre Richard, vagy a hetvenes-nyolcvanas években tömegével készült francia-olasz-amerikai eszementen szellemes vígjátékokon tudok még a mai napig is a legpompásabban szórakozni. A Másnaposok azon ritkaságok közé tartozik a műfajban, ami lazaságával, vérbő humorával képes felvenni az akkori filmekkel is a versenyt.

Pedig a sztori nem nagy cucc. Négy cimbi kiruccan Vegasba, hogy csapjanak egy buja legénybúcsút. Kibérelnek az egyik luxushotelben egy szuperkecót, majd indulhat a buli. Reggel, amikor magukhoz térnek, a lakosztály háborús övezet, tyúk a folyosón, tigris a klotyóban, gyereksírás a szobában,  a leendő férj meg eltűnt. És ami a lényeg: valamitől kiütötték magukat és qrvára nem emlékeznek semmire. A három barát, a szépfiú, a fogorvos és a mangalica szalmakazal nem tehet mást, mint elindulnak megkeresni kámforrá vált társukat...














Ha jól előkészített, akkor elég ennyi is. A rendező szépen, lassan adagolja a tömény hülyeséget. Filmjének minden percére akadnak poénok, úgy, hogy közben krimit is vegyít a történetébe. Persze ne gondoljon senki csontropogtató tömegbunyókra, vagy illedelmesen sétálgató hullákra, sem vérfagyasztó sikongatásokra, minden csak úgy lightosan, előtérbe helyezve a humorbombákat.  A legénybúcsún történtekre ugyan mindenki marhára kíváncsi, mégsem az itt a fontos. A színészek mind nagyon jók, pedig a többségük a noname, vagy az alig ismertek közül való és most nagyon eltaláltak a magyar szinkronhangok is. Finnyás gyomrúak, illetve vaskalaposak ugyan jobban teszik, ha nagyívben kerülik a filmet. Mégis, összességében az egész cirkusz ritka nagy baromság.

A pontozásnál sem nagyon volt mit lamentálni. Kevés olyan mozis alkotás akad, ami mondogalódások nélkül is megérdemli a maximumot. A Másnaposok másfél órára képes elfeledtetni a napi zűröket, a hazugságokkal teli valóságot és az agyasságokat, s tud az elsőtől az utolsó képkockájáig szórakoztatni. Kikapcsol. Jár neki a tíz pont. Az tuti, hogy majd megveszem DVD-n.

10/10

Kenobi