Egy filmről alkotott leglesúlytóbb vélemény az lehet, amikor a néző a tizenötödik percben már az óráját kezdi nézegetni…

De lassan az agyarakkal! Mert az igaz ugyan, hogy a kezdő képsorok után az első gondolatom az volt, hogy a fenébe, már megint mit nézek, ám aztán lassan kezdett a film elvarázsolni, de mielőtt megsebesülnénk a nagy hegymászásban,  ez kizárólag egyedül a főszereplő kiscsajnak köszönhető! Nim talpraesett egy leányzó, aki anyatigrisként képes megvédeni a szigetét - még vulkánt is képes pisztergálni - miközben apuci a tenger kellős közepén küzd az életbenmaradásért.

S ha már anyatigrisről lotyogtam, akkor feltétlenül illene hozsannáznom egy orbitálisat Jodie Fosterről is. A színésznőről már köztudott, hogy nem halmozza agyon magát szerepekkel, de amiket bevállal, az tutkóra siker. A filmes profilja pedig manapság gyerkőcének védelme, amiben a gonosz gazoknak még a szemét is képes lenne kikaparni, legyen az  csavarokakkal bővelkedő repülő fedélzet a Légcsavar, vagy akár a Pánikszoba. Majd a hölgy bedurvúlt, és Charles Bronson lábnyomait követve igazságosztóként küldte hűsölni a hullahűtőbe a rosszfiúkat. A másik én tehát előjött, így most a hölgyemény átevezve a családi kalandfilm vizeire, könnyedebb vénáját próbálja bontogatni. Illetve csak próbálná, mert az általa megformált Alexandra Rover írónynanya karaktere nekem picit ellenszenvesre sikeredett. Jodie idegbeteg féle, saját regényhősével dumerálgató, a lakását elhagyni képtelen, izgága és kissé már vénülő tyúkot alakít. Hangja meg olyan repedt fazék, mint a tökön rúgott holló károgása. Talán klimaxol? Olyan nőt játszik, akinek életéből eddig két dolog hiányzott: egy kiadós verés, vagy egy bődületes szex. Nos, hogy Foster kisasszony melyiknek lehet híján, arról itt most nem bocsátkoznék leszbi találgatásokba, mindenestre a szerep teljességgel idegen és hiteltelen tőle. Negatív csalódás.

A mérleg másik oldalán viszont ott ékeskedik a Nimet eljátsszó Abigail Breslin. A kislány tündéri, bájos és szinte egymaga viszi el a hátán a filmet. Segítségére van a varázslatban egy oroszlánfóka, valami mini sárkányféleség - egy gyík - és Galileo a madár. Mind - mind roppant okos egy állatságok, szinte emberi értelemmel felruházva. Tegyünk még említést az apukát végigmosolygó Gerard Buttlerről is. A fickó a szokásos, telihold képével és huncut vigyorával kettős szerepben tündököl. Mások is szerepelnek időnként még a filmben, de szót sem érdemelnek.

A film története pedig roppant egyszerű. Nim és planktonbuzi apukája egy paradicsomi szigeten éldegél - saját bejáratott tűzhányóval - teljes boldogságban. A kislány Alex Rover kalandregényeit falja, apja pedig odakozmál minden tengeri mütyűrre. Majd apuka hajóra száll, a lányát pedig magára hagyja kedves kis állataival a szigeten. Jön a menetrendszerinti trópusi vihar, aminek áldásos hatására a fater hajójának annyi, s míg megpróbál a cápákkal hemzsegő tengerben hazatalálni lányához, addig Nim neten bájcseveg Alexandra Rover (Foster) írónővel. Izgalomként belépnek a képbe egy óceánjáró túristái, büdöseket eregető fóka, Supermanként röpködö gyíkok és minden olyan már ezerszer látott klissé, amitől agyonra kéne röhögnöm magam. Az írónő közben meg nyakába veszi bőröndjét, majd leveseivel és kézkenceficéivel felvértezve elindul a szigetre Nim segítségkérő hívására… Majd happy és móka kacagás…

Ennyit a sztoriról, ami ugye egyáltalán nem magvas, hanem méretesen bugyuta, de mégis valamilyen szinten szórakoztató. A célközönség is adott, valahol a tizenéves korosztály van megcélozva, bár néhány korsó sör után még az éltesebb apukáknak is rózsaszínű lesz a történet, ami tényleg könnyen fogyasztható.

A Nim szigete tipikusan a nézd meg, majd holnapra elfelejted löttymöttyök közé tartozik, ha épp nincsen jobb dolgunk kategóriából. Fókauszonnyal tálalva fogyasztható.

{mosimage}

6/10

yoda70