A nevetés gyógyí­t.

Mindenki volt már kórházban.A szerencsésebbje egyszer,amikor megszületett,majd újszülőttként boldog szülei karjaiban távozott.A pechesebbje pedig utoljára,neki meg hűsölésre ott a hullahűtő,amit szakzsargonban és találóan szokás didergőnek is nevezni.A lényeg valahol mindig ugyanaz:az emberi kiszolgáltatottság,félelem a betegségektől és az ellenséges,rideg környezet.Jól jön minden baráti mosoly,egy-egy kedves szó,amibe lehet kapaszkodni,ami segí­t elfeledtetni a fájdalmas valóságot.Az egészségügyben dolgozókra,orvosokra,nővérekre nagyon emberi és felelősségteljes feladatot ró a szakma.Amí­g kezeik között „vendégeskedünk”-bár akar a fene-,az ő lelkiismeretes és fáradtságos munkájuk a gyógyulásunk.Azoknak pedig,akiknek már peregnek utolsó perceik,fokozottan megérdemlik a törődést és az emberi mivolthoz méltó elmenést.A betegségektől való szenvedés a mérhetetlen kí­n sajnos ugyanolyan vendége lehet mindennapjainknak,mint a boldogság és a gyönyörűség.

Elmondok egy rövid történetet.Név nélkül,de minden szava igaz.

A helyszí­n a mai Magyarország,annak egy nagyobb városa,a város gyermekklinikája,és annak is gyermekonkológiája.Vegyünk egy tizenötéves lánygyermeket,akinél e szörnyű kórnak valamelyik fajtáját diagnosztizálták.Még szerencsére a gyógyí­thatóbbat,csak hát az egészséghez vezető út kőkemény megpróbáltatásokkal van kikövezve.Kemoterápia!Rettenetes még a neve is,és dráma a kezelés minden napja!Mérgezik a zsenge szervezetet,infúziók és gyógyszerek minden mennyiségben.A második hónapra kihull a kislány addig vállig érő dús szőkés-barna haja,fizikailag pedig csak árnyéka önmagának.A szülők teljesen kimerülve,kétségbeesetten,féltőn figyelik gyermekük minden rebbenését.A zokogásuk mindennapos,amit egyedül csak a lányuknak nem szabad látnia.Az osztályon pedig a kis betegeknek és szüleiknek a szótárában csak négy szó létezik:kitartás,meggyógyulsz és élni fogsz!Nos ez ötre sikeredett,ám a lényegen mitsem változtat.Minden egyes csöppnyi beteg,összeböködve,megoperálva,némelyik megcsonkí­tva,vagy kezelés alatt,és mind-mind szinte tarkopaszon,vallja ezt.Mert ha élni akar,küzdeni kell.Összeszorí­tott fogakkal,ökölbe ránduló kezekkel némán tűrik a megpróbáltatásaikat.A halált csak í­gy lehet legyőzni!És akkor…

Nyí­lik az ajtó,bóhocdoktorok lépnek a kórtermekbe.A gyermekszemek felcsillannak.Végre eljött a nap!Rövid pillanatokra elfelejtődik a tengernyi kí­n,a szenvedés és átveszi a helyét a vidámság,a gyöngyöző gyermekkacaj.A dokik pedig értik a dolgukat.Minden egyes paciensükhöz odamennek,s úgy megnevettetik,mint talán még az életben soha.Potyognak a könnyek a jókedvtől.A szülők pedig gyermekeik kezét fogva együtt kacagnak.Szinte szemmel látható a gyógyulás!Előbújt a nap,minden arcon ott a mosoly.Doktornénik és doktorbácsik hálásak is vagyunk nektek,talán többet segí­tettetek a gyógyulásában,mint egy ládára való gyógyszer.Pedig még Robin Williamsok sem vagytok,csak hivatásukért és betegeikért létező szakemberek.Kár,hogy kevés van belőletek.Aki pedig megnézi a Patch Adams-et,az nézze a gyógyulásra váró gyermekek szemével is.

Köszönjük,köszönöm.

yoda70