A legviccesebb film Keaton, Chaplin és a Marx testvérek óta!

Ha már az embernek megadatott a lehetősége, hogy a Filmclub keretein belül saját szakállára is bővítheti az adatbázist, engedjetek meg nekem annyi önzést, hogy kivételesen olyan filmről is alkothassak véleményt, amely személy szerint az egyik kedvencem. Azt is ígérem, hogy most az egyszer más leszek, mert ekkora baromságról, mint ez a film, csak komolyan lehet beszélni.

Az 1978-as svéd Picasso kalandjai volt Tage Danielson és Hans Alfredson első filmje, amit egész Európában és a tengerentúlon is műsorra tűztek a mozik. Az eredmény ismeretes: a nézők vagy könnyesre röhögték magukat a produkciótól, vagy sürgősen rájuk tört a vizelési inger, ami valahol az előbb említett tömény kacagással van összefüggésben. Pablo Picasso, a XX. század legnagyobb hatású festőművészének halála után öt évvel, az Ezer szeretetteljes hazugság (ez a film alcíme) szokatlanul szabadon ábrázolta Picasso életútját, felháborodást váltva ki a begyöpösödött agyú kritikusokból, és tucatnyi felejthetetlen geget és szállóigét teremtve a filmszerető közönségnek világszerte. Bár a filmben vagy nyolc különböző nyelven szövegelnek egymáshoz a szereplők, a briliáns alakításoknak köszönhetően a történetet könnyedén végigkövethetjük idegen nyelv ismerete nélkül is. A mára már kultuszfilmmé vált Picasso kalandjai hemzseg a felvonultatott művészekkel, eseményekkel kapcsolatos rejtett utalásoktól és poénoktól, melyek megfejtése és értelmezése a mai napig hálás témát szolgáltat számos internetes fórumnak és kávéházi beszélgetésnek.

A Picasso kalandjaiban feltűnő karakterek szinte kivétel nélkül valós személyek, habár a film ábrázolásmódja nem mondható éppen hitelesnek. A film a megtörtént eseményeket alapul véve teremti meg a geg-szituációkat, és hasonlóan jár el a karaktereket illetően is, kedvesen parodizálja Picasso barátait, családját, anélkül, hogy kifigurázná őket.

Talán Don José karaktere áll legtávolabb a valóságtól: Picasso apja még az I. világháború előtt meghalt, csakhogy a filmbéli történésektől eltérően nem éledt fel saját temetésén és nem mászott ki a koporsójából.

Gertrude Stein 1906-ban ismerkedett össze Picassoval, és sokat segített a fiatal művésznek: vásárolta képeit, kiállítást rendezett és többször is publikált Picassóról. A leszbikus Gertrude-ot tartotta Picasso egyetlen női barátjának, bár termetében és hangjában legtöbb ismerősénél férfiasabb volt. így már érthető, miért férfiszínészre bízták a filmben Gertrude szerepét.

Apollinaire a fiatal költő volt Picasso egyik legközelebbi barátja, bár a Mona Lisa-botrány után kissé megromlott kapcsolatuk. Picasso a tízes évek vége felé vásárolt néhány, a Louvreból meglovagosított szobrot Apollinaire titkárától. Mikor 1911-ben megfújták a Mona Lisát is, Apollinaire és Picassó rettentően megijedtek, hogy gyanúba keveredhetnek. Úgy döntöttek, a Szajnába hajítják a szobrokat. Végül felhagytak tervükkel, mert féltek, hogy észreveszik őket. Pár nappal később a titkárán keresztül a rendőrök eljutottak Apollinaire-hez. Hamarosan Picassót is kihallgatták, de ő annyira meg volt rémülve, hogy letagadta, hogy egyáltalán ismeri Apollinaire-t. Picassót élete végéig kínozta a bűntudat, halálos ágyán is Apollinaire nevét ismételgette.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy amit eddig a filmről írtam, inkább riasztólag hathat, mint kedvcsinálónak. De akinek az eddig leírtakból nem volt egészen egyértelmű, a Picasso kalandjai olyan film, amit látni kell. A magam részéről csak annyit tudok mondani, hogy csak az álljon el a film megtekintésétől, akit az orvosa nevetés elvonó kúrára ítélt, mert a film láttán ezt az előírást nem fogja betartani!

{mosimage}

10/10 Bár ha lehetne, húszat adnék rá!

...na és hogy' festünk a motoron?

yoda70