Kezdjük azzal, túléltem. Nem fokozódott bennem az önfeláldozási hajlam, nem lettem hazám iránt elkötelezett öngyilkos merénylő nebuló, és még vérrel sem kentem be a testem, jobban csússzon, ha elkapnának alapon. A szoba – mint ugye már a címből sejtjük – nagyon gyilkos. Persze mégsem a helyiség a fő ludas, hanem az ott folyó kísérletek irányítói.


A sztori tehát szép magasan földobott labda: valamikor az ötvenes években a CIA titkos kutatásokat végzett. Valami agymosás és egyebek feladattal. Aztán a programot leállították, most meg kicsit feltuningolva, de pszt.! rendesen eltitkolva a külvilág szeme elől, folytatják nagyon gyilkos célok érdekében.  Keresnek jónéhány önkéntes és tökátlagos, mondanom sem kell, amerikai jelentkezőt, beetetik őket egy kis napidíj reményében, majd négyesével beb*asszák egy hidegen steril helyiségbe. Az asztalok és székek lecsavarozva – biztos, ami biztos alapon. A nagy tesó természetesen  mindent lát és mindent irányít. Föltesznek kísérleti alanyainknak (majdnem nyuszikat írtam) egypár roppant fura kérdést, udvariasan sok szerencsét kívánnak, aztán az óra indul… A legrosszabb választ adót pedig nemes egyszerűséggel likvidálják. Durr! Majd jöhet a következő kérdés, kezdődhet a második dráma, stb.… stb.… Négy ember, négy fázis, de csak egy maradhat. Mint Hegylakóéknál szokás.

Nagyon sokat sejtető a móka. Telis tele olyan morálisan morbid kérdésekkel, mint az egyén tűréshatára, a hideg számítás és a halál közeli helyzetekben történő viselkedés, az emberi konfliktusok, kapcsolatok tág probléma köre. A cél szentesíti az eszközt, az oda terelő út módszerei megbocsájthatóak. Ez meg a dógokat irányító Dr. Phillips szájából bugyog fel minduntalan, igaz többnyire virágnyelven.


A bajom nem a témával van, nem is az előadással. Inkább azzal nem békültem ki, hogy az ígéretesnek tűnő kezdés ellenére, mérsékelten adagolva az izgalom. A dráma ugyan fokozódik, csak éppen szűk másfél órába elosztva, s olyan kevés, mint Steven Seagal arcán az érzelmek száma. De a legfőbb, ami totálisan kiidegelt, ez a hülye suttogás féle. Úgy bugyognak egymásnak a szereplők, mint a lassított hangfelvétel, vagy olyan űrhajósok, akik fekete lyukakban dumerálnak. Vagy amikor begyűrődik a magnószalag. Először azt hittem, a lejátszómban a galiba, vagy kódekek, meg mittudom én mi, de aztán leesett. Legfőképpen Peter Stormare mély brummogása hatott rám vadítólag. A harmadik mondatánál már alig bírtam ébren maradni. De az is előfordulhat, a hiba bennem van: mi a fészkes fenéért érik rám mindig éjfélkor a filmnézési kényszer? Hát most elszóltam magam. Jonathan Liebesman filmje alatt picit elalukáltam…
Ennek ellenére a színészek nem rosszak. A többségük igazi bé kategóriás túlélő, s ki is hoznak mindent a szobából, ami csak rajtuk múlik. Lelkiznek, pánikolnak, besz*rnak a helyzettől és egymásnak ugranak. Épp úgy, ahogy kell. Hogy aztán az egész bazár kis híján totál unalomba fullad, azért ne őket hibáztassuk.


Összegzés: Nem is húzom tovább. Kicsit csalódtam a filmben, picit horkoltam is alatta, még többet unatkoztam. Pozitív oldaláról megközelítve: van benne izgalom is elvétve, kiszámítható csavarok félóránként, okoskáknak kielégítésül sejtelmesen áltudományos halandzsa, technika szakduma, meg sok egyéb még. A kőműveseknek egyenesen kötelező tanulmány. Szépen lerakva a járólapok és a csempék… Van, akiknek bejöhet és vágják, én kivágnám. Öt pontnál többet nem ér. S most jöhet a második fázis...

5/10

Kenobi