Pedig próbáltam én is. Becs szóra! Előszedtem az összes és számomra csábos történettel előrukkoló könyvet, a legszimpatikusabb részeket elkezdtem hangosan olvasni, és vártam. Türelmesen. Vártam, mikor is jelennek meg a felolvasottak.  Talán még ma is a könyvek fölött toporognék, de szólt valaki, illene csipkedni magam, mert érkezik Brendan Fraser múmiákat keresve, nehogy annak nézzen. Ezért sajnálatos képpel vettem tudomásul, hogy nem potyogott a nyakamba pénzeső, nem léptek be a szobámba hiányos öltözetű szépségek sem elkényeztetni, és nem én lettem az ismert galaxisok tejhatalmú ura.  Sőt, szebbé sem lettem – bár a tükörhöz asszem lesz néhány kedves szavam – és okosabb sem, legfeljebb hülyébb, hogy vén marha fejjel még mindig bedőlök minden marhaságnak.

Ha azon elmélkedünk, hogy az elmúlt évtizedek során nyakunkba zúduló fantasy áradat egyik utolsó képviselője újabb szögeket ver-e a műfaj koporsójába, akkor azt kell mondanom, igen. A Tintaszív mindent elkövet, hogy ráunjak minden a realitás talajától elrugaszkodott fércre, s meneküljek a hasonló témájú filmek dömpingje elől. Pucolok is szárnyas majomként, mert valami végett az alkotók mindig belövik a célközönséget – a max. tizenéves korosztályt –, akikhez én vén ketyegő krokodilként már nem férek bele. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy az olyan ikonok, mint Peter Jackson Gyűrűk ura trilógiája, vagy H. P. varázslatos kalandjai és valamilyen szinten tán a Narnia filmek is, mind kivétel nélkül szívet- szemet-lelket melengető kasszasikerek, olyan mozik, amiket kihagyni egyszerűen vétek. Persze az előbb említett gigászokat összehasonlítani eleve értelmetlen pl. a Spiderwick krónikákkal, vagy akár legújabb filmünkkel, a Tintaszívvel. Fölösleges, mert azon mozik alkotói eleve más büdzséből gazdálkodtak; az alapokul szolgáló regényfolyamok világszerte ismert és olvasott bestsellerek; valamint évekig pöcsörésztek egy-egy epizód legapróbb részletekig történő megjelenítésén; a premiereket óriási fölhajtás előzte meg; s nem utolsó sorban, azokban a produkciókban randalírozó színészek is mintha más minőséget jelentenének.
A kudarc a másodvonal képviselőinél tehát szinte majdnem minden esetben borítékolható, a fantasy zsáner hiába sokrétű és változatos, mégis vékony az a határ, ami a zsenialítást, a tömény röhögést, illetve a méla unalmat elválasztja. A New Line Cinemánál Az arany iránytű kétes értékű fogadtatása után már másodszor estek ugyanabba a csapdába.














Sztori

A több ezer éves múmiák szakavatott abajgatója, Brendan Fraser egy laza Föld középpontjába történő kódorgás után most különös képességekkel rendelkezik. Amikor hangosan felolvas valamit egy könyvből, az rögvest megelevenedik. Azonban van egy kis hátul ütője a mókának, mert könyvekből kilépett figurákért cserébe valaki-valakik eltűnnek a megidézett irományba. Ezt a felettébb sajnálatos tényt azonban nem tudja történetünk főhőse Mo Folchart (Fraser), aki csecsemő kislányának mesét olvas fel, miközben egy csomó gonoszt, többek között Kaprikornuszt kelti éltre, a kislány anyja pedig zutty és eltűnik.
Kilenc évvel később Mo ismert könyvkötő, minden könyvesboltot, antikváriumot föltúr – de múmiát szerencsére nem talál -, hogy minden bajság forrását, a Tintaszív című könyvet megtalálja, amiben feleségét reméli. Kutatásaiban vele tart korához képest kissé túlérettnek tűnő lánya, Meggie is. Az érintett könyv mellett még egy váralja érdekes figura kerül elő, akiket Mo kilenc évvel ezelőtt megidézett. Többek között Porkéz a tűzspecialista, Kaprikornusz a főgenya és még egy sor betűkkel a képén gonoszkodó elfuserált fejű rondaság. Az evilágiak oldalán ott kotnyeleskedik a fárasztóan izgága Elinor (Helen Miller) néni is, és Farid, a negyven rablóból kiolvasott szépfiú.
Főhőseinkre veszélyes kalandok várnak. Mo és Meggie nem akar mást, mint visszakapni feleségét/anyját, Kaprikornusz köszöni szépen, jól elvan festői szépségű falujában és nem akar mást, mint megidézni Árnyékot; Porkéz nem akar mást, mint visszatérni a könyvbe, a Tintaszív írója nem akar mást, mint bekerülni regényébe, én meg nem akarok mást, mint egy zsák húszezrest. Szerény óhajom magasról leszarva, viszont azt még Mo sem sejti, hogy lánya örökölte apuci felolvasói képességét és emiatt különösen nagy veszélynek van kitéve...

A Titkok kulcsával érdemtelenül elhasalt Iain Softley új filmjét már akkor eltolta, amikor Brendan Frasert tette meg főszereplőjének. A kevésbé sikeres családi kalandfilmek és fantasyk mérhetetlenül bugyuta arcot vágó pojácája ezúttal is a már lassan megszokott apaszerepében domborít, de azon kívül, hogy háztetőkön ugrál, és megkoreografáltan fájdalmas pofákat vág, nem nagyon tesz le semmit az asztalra. Pedig egy jó főszereplővel könnyebben átvészelhetné a néző a meglehetősen kínosnak és vontatottnak mondható kezdést, a tömény üresjáratokat, és hihetőbbé is tudná tenni az érzést, amit a feleségét kétségbeesetten kereső férj érezhet. Sőt! Öklömet összeszorítva és ajkamat harapdálva szorítanék neki, hogy rendet csináljon a gazemberek bandájában, akik szemétsége a filmhez hasonlóan súlytalan.  Fraser tehetségtelensége kapásból kiugrik, amikor olyan aktor mellé kerül, mint Paul Bettany. További hiányosságként rónám fel a feszültség teljes hiányát, az idegesítő öreglányt és az időnként kapkodó történetvezetést. Dicséretként felhozhatnám a gyönyörű tájakat, viszont ha erdőkkel telepakolt hegycsúcsokat, kanyargó szerpentineket és ódon falvakat akarok bámulni, akkor átnyergelek valamelyik természetfilm csatornára.

Kár érte. Sajnálom, mert egyébként trükkökben, látványban és néha megcsillanó humorban bőven megvolna a lehetőség egy szórakoztató másfél órára. Csak Brendan Frasert vinné már el egy múmia!

6/10

Kenobi