Dzsungelnyalókák.

Nahát! Minden elismerésem! A bánatos életben nem gondoltam volna, hogy valaha is könnyeket ejtve fogok röhögni Tom Cruise-on. Márpedig most megtörtént. Az ezerfogú sztár kopaszon és körszakállal, valamint esetlen tánctudásával igazán üdítően kacagtató egy jelenség. Azonban a többiek sem rosszak, hiszen a Trópusi vihar szereplő gárdája Spárta a köbön, akarom mondani, humor a tetőfokon, méghozzá annak közönséges fajtájából, amire hálásan tudok vigyorogni. Ellentétben a Spártára.

Persze azt azért hozzátenném, hogy a filmhez némi pihent agyi lezsibbadás nem árt, mert heti éccakai műszak után nem vagyok biztos, hogy ülnek a film eszeveszetten barom poénjai. Olyan film ez, amit vagy szeretünk, vagy az első másodpercétől fogva sugár irányban hányunk le, és értetlen bamba pofával bámulunk. Célzások fingásokra, ki negró, ki nem negró, morbidan vulgáris humor - ez az amitől más filmekben még a kézkampóimat is eldobálnám, itt azonban telitalálatok.

A Trópusi vihar nem más mint az ökörködés magasiskolája. Lelkesen inti be a falloszt Hollywoodnak, kiparodizál egy csomó háborús filmet, Szakaszostól és Ryan közlegényestől. Teszi ezt úgy, hogy egy másodpercig sem lesz sértő, fellehetünk hatalmas adag nyálas öniróniát, miközben saját magát is kiröhögi a film. S ezek összességében együtt roppant viccesek. Ez a humor persze nem az egyetemi kategóriába való kifinomúlt értelmiségi mosolygás, hanem a klasszikus - mondhatnám azt is, hogy tahó - vígjátéki elemek regimentjével felvértezett fergeteges erőssége a filmnek. Az esések - kelések, az ellenséges környezetben töketlenkedő elkényeztetett színészek, s sitty - sutty aknára szállt rendező, a nagyseggű, bivaly hátára odakötözött drogfüggő, a fehérből négerré változott ausztrál sztár, valamint a nyakból százmétereset röpülő kis vietnámi gyilkos kölyök láttán marad-e szem szárazon? Remélem nem. Néha lefülelhető kevés üresjárat, ám ezek az időhúzások villámgyorsan tova tűnnek. Ugyanakkor a látványra és az akciókra sem panaszkodhatunk. Az őserdő fojtogató atmoszférája, a dzsungelharcok, a hatalmas robbanások még egy pörgős eksön mozinak is becsületére válnának.

S még van egy óriási erőssége a filmnek. A parádés szereposztás. Még a mellékszerepekre is nagyágyúk egész sora jut. Vicces itt mindenki. Nick Nolte a kamu háborús veteránként ugyanúgy, mint Jack Black nyagyfeneküként, sátor méretű alsógatyóban, aki egy kis kábszerért még a denevérrel is hajszába kezd. A legnagyobb telitalálat azonban Robert Downey Jr., aki most már sokadik szerepválasztásával sem tud hibázni. Szerintem uralja a filmet, minden szövege, minden mozdulata maga a tökéletes röhej. Ben Stiller viszont mintha visszafogottabb lenne egy picurkát. Ennek oka lehet az is, hogy mivel ő rendezte a filmet, talán a dupla meló kissé lestrapálta. De az is lehet, hogy tudatosan átadta a terepet társainak, vagy ők egyszerűen jobbak. A fene sem tudja, az igazság odaát van - ám az egy másik történet. A szereplők közül az egyedüli csalódás Matthew McConaughey. Úgy illik ebbe a történetbe, mint zacskóstej a kocsmába. Láthatóan nem találja a helyét, humortalan, és bizonyára zavarban van, hogy ez egyszer a kutya sem kiváncsi pompásan kigyúrt felsőtestére. Hát igen, ez nem a Bolondok aranya!

{mosimage}

8/10

yoda70