Ördögűzés Kiefer Sutherland módra!

A Myflower méltóságteljes épülete tiszteletet parancsolóan magasodik New York forgalmas utcái fölé. Tágas belső tereinek, labirintus kuszaságú alagsorainak, és impozáns lépcsőjének láttán, kis híján széttéptem az állkapcámat elismerésemben, pedig akkor még nem is fürödtem. Az egykori áruházzal csupán egy a baj. Leégett. Vagy öt évvel ezelőtt. Azóta csak néhány kósza galamb a romhalmaz vendége és a mindenütt jelenlévő szobrok. Síri a csend, éjszakánként kísérteties a légkör. Kézzel fogható a gonoszság. A gonoszság, ami a tükrökből árad. Ki ide belépsz, jó eséllyel megbuggyansz, vagy nyak elvágva végzed. Mert a tükrök nem csak gonoszak, de gyilkolni is képesek.

Ezen az elátkozott helyen biztonsági őrködik Ben Carson. Egy szál zseblámpával bolyongja végig az épületet - hiszen ez lenne a dolga -, majd aztán előkerül a stukker is, de ne siessünk annyira az eseményekkel! Szebb napjaiban zsaru volt, most meg az akkori vidám emlékek hatására nyugtatókat szed. A családi élete sem fenékig tejfel, hiába, no, de kell egy kis elterelő lelkizgetés a rémes események közötti pillanatokra. Mert azok vannak. Ízlésesen borzongatva, vérrel bőségesen nyakon öntve, miközben a titok is alaposan jelen van. De minden veszélynek okozói a tükrök. Regenerálódnak, golyóállók és még törhetetlenek is. Démoniak. A frász kivert tőlük. Meg akarnak valamit. Ben pedig nem tehet mást, ha élni akar, ha családját meg akarja menteni, nyomozásra kényszerül. Úgy tűnik, a titkok kulcsa egy a skizofrén kislány múltjából sikeresen kolostorba menekült hölgyemény, Anna Esseker. Ami pedig ezután következik, az minden képzeletemet felülmúlja…

Huh… Én soha nem titkoltam, hogy a horrornak, mint műfajnak egy jelentős hányada iránt teljes a közönyöm. Valahogy nem igazán tudok ezektől az alkotásoktól hátast dobni, nem pakolom tele a gatyámat és a kikiáltott főgonoszok rettenetesen morc ábrázatától is elkap a röhögés. Főleg ha sugár irányban rókázzák a képembe a tegnapi paradicsomlevest, csúsznak-másznak, és általában kinyírhatatlanok. Ez persze nem újdonság, hiszen a felmenőik között mindig ott egy túlvilági lény, valami maszekolós kedvű ördögi suhanc kópé, kedves átok, a mostanság aktuális vírus, vagy éppen csak. Természetesen ezek között a filmek között kivételek is akadnak, de a szint valahol a „dzsé” kategória körül keresendő. Tehát összességében vidám egy mókák, amelyek nálam mindent elérnek, csak azt nem, amiért állítólag készültek. Megijeszteni nem tudnak. Egyébként is bátor legény vagyok. Én semmitől és senkitől sem félek. Kivéve az asszonyt, csak el ne áruljatok neki, még fejébe szállna a dicsőség.

De a Tükrök más. Alexandre Aja filmje megtette azt, ami nagyon ritkán történik meg velem horror nézésekor. Megugrasztott. Nem is egyszer, többször. A félhomály, a berobbanó környezeti zajok, a velőtrázó nyikorgások, az üvegcserepek, a feszült és ideges légkör, és a váratlan események azok, amelyektől elárasztott a nyirkos veríték. Az ember néma kussba vágja magát, önkéntelenül ökölbe szorul a keze, és türelmetlenül dörömböl benne az ebédre behajigált borsó leves. Nem titkolom, a Tükrök tetszett. Nem is kicsit, nagyon. Mert félelmetes atmoszférája van. Mert hátborzongató. S mert a film vége olyan csattanóval szolgál, amire a Hatodik érzék óta nem igen volt példa. Kiefer Sutherland pedig sokadszorra bizonyítja nekem, hogy remek színész. Vele együtt vágok rémült tekintetet, vele együtt kapom be a pirulákat, és segítenék neki lemázolni azokat a rohadt tükröket. A többi szereplő sem rossz, bár inkább csak az ijedt pillantások és a sikolyok jutnak nekik. Főleg a főszereplő feleségének Amynak (Paula Patton), akiről a nyugodt pillanatokban megállapíthatom, hogy nem rossz bőr.

Mindent egybevetve, a Tükrök eddig a 2008-as év meglepetés filmje. Kellemesen csalódtam benne. De most gyorsan befejezem a mondókámat. Megyek és kirámolom a lakásból az összes tükröt, vagy lemázolom őket. Még a vízcsapokat is eldugom…

{mosimage}

9/10