A város sötét éjében magányos alak küzd az igazságért. Fekete ruhában, szemére álarcot maszatolva. Fején egy Darth Vader mintájú sisakbili, mellkasán pedig ragasztószalagból fabrikált D betű ordít a világba. Ő Defendor, a védelmező, a bűnözők réme. Fegyverzete sem semmi a fickónak: becserkészett áldozatira üveggolyókat hajigál, mérges darazsakat dob a képükbe, durvább esetekben pedig szembespriccként jöhet a citromlé. S ha már minden kötél szakad, beveti legbrutálabb fegyverét, egy méretes ólmosbotot. Amindenit! Hát azzal, akit hókon töröl, nem köszöni meg! Úgy tűnik, szuperhőst láthatunk a javából! Világmegmentőt, felhőkarcolók között repkedőt, ilyesmit. Hála az égnek nem. Főhősünk spéci tulajdonságok nélküli, olyan kis balfasz-féle, silány hős utánzat. Móka és kacagás következik - gondolja a léprecsalt néző. De szólok időben, megint félrevezetik. Nem a mosoly és a szupercsávós műfaj paródiája a főszereplő a következőekben. Hanem a dráma, egy magát álarc mögé bújtató, nemes szívű ember tragédiája.

Azért kapnak pici fricskát a comics képregényekből készült zöldségek is, de nem ez a jellemző. Meg hát a lehetőségek is mások. Főleg a mocskos anyagiakra gondolok. Százmillás költségvetésekből, hiper-szuper trükkökre építkező látványorgiák szépen vonzzák a tömegeket a mozikba. Nem is a létjogosultságát vitatom a rágógumi agyatlanságoknak, hanem a lényegét. Valami elvész belőlük. A színész. Az aktor, akinek hitelesen illene közvetíteni a sztori lényegét. A Defendornál a helyzet szerencsére fordított. A büdzsé csupán 3,5 millió dollár volt. Ebből az összegből az X-Men Farkasa megreggelizik. Nincs hát kirakatiság, nincsenek a stúdiók légkondicionált termében összehányt díszletek. Az alkotók inkább kimentek a terepre. Lehet, izzadtságszagú a munka, mégis valóságosabb. És valakit ki ne felejtsünk: Woody Harrelson. Mókás pofák vágásában utolérhetetlen, de amit most előad, azt nyugodtan nevezhetjük színészetnek. Talán élete alakítását hozza, pazarul és lazán. Drámaian, szeretni valóan, és hitelesen. Nyoma sincs arcán az erőlködés legkisebb jelének, a műviségnek, vagy a tanácstalanságnak. Komolyan mondom, ezzel a filmjével a legnagyobb színészek közé lépett elő. A film egyértelműen rá van kihegyezve, viszont az előadáshoz remek társakat kapott.

Lehetne tovább éltetni a Defendort, dicsőíteni, hatalmasat hurrázni, ilyesmi. De nem, inkább egy történet, amit kifejezetten jó lenne megnézni. Minőségi alapanyagot kapunk, nehezen emészthető témákkal vegyítve. A film szól mindenről: a barátságról, a bűnözésről, a magányról és a szeretetről. Szomorkás humorral, és vége happy nélkül. Nincsenek a Napkeltébe elvágtató hősök, nem öleli keblére a főszereplő szíve hölgyét. Nincs nyáladzás, rózsaszínű romantika, s nem mászkálunk tökig érő giccsáradatban. Inkább egyfajta szomorúság lesz úrrá az emberen. Kapunk egy melankolikus sztorit, ami képes az utolsó pillanatáig lekötni.

A Woody Harrelson által alakította csávó éjjelente lankadatlanul lohol a bűnözők után. Keresi a drogkereskedőt, édesanyja gyilkosát. Időnként péppé verik, veszélyes szakma az övé, mindannyian tudjuk. És itt jő a váratlan fordulat: nappal forgalomirányítóként vág értelmes képet. Teljesen hétköznapi hülye névvel: Arthur Poppington, hát nem röhejes? Látjuk, kettős életet él, szuperhősöknél ez így szokás. Van pici kattantság is a figurában. Dilis, vagy csak az elmerogyás határán van? Esetleg a környezete nem akarja megérteni? Nem, nem így van. Az egy szem barát, a pszichológus spiné, a lány, de még valamilyen szinten a rendőrség is emberséges vele. Mindenesetre bonyolult figurának tűnik. De csak elsőre. Aztán lassan kitárul a kép, mernék fogadni, néhányan megkönnyezzük.

Összegzés: Nehéz behatárolni a filmet. Hisz a kezdeti röhögcsélésünk hamar átcsap komorságba. Lelohad arcunkról a vigyor. Mellesleg krimit is kapunk, ádáz gazemberekkel. Kábítószer, a főszereplő oldalán egy megmentett ex-kúrva, nem fenékig tejfel, amit a sápadt Hold lát. Azoknak, akik valami félelmetes poénáradatot, görbe tükröt várnak, kis kiábrándulás lehet a Defendor - mert jóval több annál -, de bízvást remélem, kellemes csalódás. Mély mondanivalóval, kerülve az idióta sablonokat, szomorú véggel. Nem hinném, hogy a harsány röhögős, popcorn rágcsálós, kólaszürcsölős mozikat erősíti, helyette értékekkel operál. Woody Harrelson csúcs!