Örökbefogadás. Nagyon nehéz és komoly téma. Sokaknak mélyebb és fájdalmasabb erről beszélni, mint azt sokan gondolnák. Így nem csoda, hogy filmkultúránkban egy igazi, őszinte gyöngyszemnek találom Rodrigo Garcia művét, a Mother and Child-ot.

Középpontban 3 rendkívül erős nő áll, akik élete valamilyen módon összekapcsolható. Karen /Annette Bening/, az 50-es éveiben járó nő, kiábrándult a világból, és semmi nem tartja lelkileg életben, csak egy reménysugár, hogy egyszer találkozhasson 14 évesen megszült, majd örökbeadott lányával. Elizabeth /Naomi Watts/, a 35 éves független nő, aki munkájába temetkezik, senkije nincs, érzelmi állapota stabilnak tűnik ismeretlenek számára, azonban egy rendkívül sebezhető nőt játszik, aminek az okát a film bemutatja. Lucy /Kerry Washington/ boldog házasságban él, mégis egy valami hiányzik, szerelmük gyümölcse, egy kisbaba. Hosszú évek próbálkozása után az örökbefogadás mellett döntenek. Vagyis Lucy dönt... A három nő élete egybefonódik, időbeli eltérésekkel, mégis egy szépen ívelt folyamatban a végére a történet, hatásosan kibontakozik.

A Mother and Child-ot, az amerikai mozikban 2009-ben dobták piacra, mégpedig májusban, anyák napja tájékán. Nem volt véletlen a dátumválasztás…

Hogy mitől rendkívüli ez a dráma? Azt hiszem, hogy egy ilyen témaválasztással vagy nagyot bukni, vagy aratni lehet. Garcianak ez utóbbi sikerült. 3 olyan színésznőt invitált a szerepek megformálására, akik már külön-külön is levezényelnek mindenkit maguk körül a vászonról, azonban, így együtt, kimagasló élmény volt játékukat csodálni. Mindhárom nő amellett, hogy dinamikusan adták elő szerepüket, mégsem próbálták elnyomni sajátjukkal a másikat. A jelenetekben minden párbeszédnek hangsúlya volt, amellett, hogy sokszor csak a képek érzékeltették a nézővel a jelenetet.

Naomi Watts, aki Elizabethet alakítja némi betekintést enged a nézőnek, milyen elveszettként élni. Hiába sikeres a munka területén, érzelmileg jéghideg nő lett belőle. Ezt kifejezi még akkor is, mikor főnökével /Samuel L. Jackson/ szerelmi viszonyba bonyolódik. Látható egy aktusjelenet kettejük között, ami kissé sokkolt, hiszen annyira más a két színész, és a két szereplő jelleme is, hogy „a” jelenetbe még én is belepirultam…

Karen, a külső szemlélő számára zord középkorú nő, még a kedves Paco /Jimmy Smith/ közeledését sem tudja helyén kezelni, mivel ahogy ő mondja: „Minden gondolat a fejemben visszavisz az elhagyott lányomhoz! Nincs semmim, amit adhatnék neked!”

A film lényegi kérdése, az én nézetemben, hogy mekkora kapocs van két ember között, akik még soha nem találkoztak? Vajon, a vér valóban ilyen erős kötelék az ember életében? Kényes téma, hiszen akiknek nincs más esélyük az élettől, csak az örökbefogadás, hogy sajátjukként felneveljenek egy gyermeket, azoknak a világ mindenségét jelenti ez a „lehetőség”. Mégis, a film arra is utal, az édesanyát senki nem pótolhatja, bármekkora szeretetben nevelődik az ember, mélyen ott van a kötődés az „ismeretlenhez”. Ugyanígy igaz, hogy egy édesanya, hiába mond le gyermekéről, élete végéig kíséri az a kép, amikor a szülőszobában egy utolsó pillantást vethetett arra, aki innentől kezdve egész életében számára a legfontosabb lesz. Még ha ezt lelke mélyén őrzi is, élete minden egyes percében ott lebeg gyermeke hiánya.

Így a végére pedig engedjen meg kedves Olvasó egy gondolatot. Kritikáim, vagy akár írhatnám, film élménybeszámolóim írását egyetlen egy ember támogatásának köszönhetem, aki egész életemben mellettem állt, és lelkesített abban, hogy szabadidőmet azzal töltsem, ami boldoggá tesz. Még ha nem is kapok érte jutalmat, dicsérő szavakat, de örömömet lelem benne, akkor csináljam. Ő az édesanyám, aki sajnos már ezt az írásomat nem olvashatja velem…

9 / 10 pont