Holnapután

Roland Emmerich a százmilliós blockbustereket asztalra suhintó katasztrófa guru ismét összetákolt az emberiségnek egy kis pofás világvégét. No, nem ma, a történet és a Maják szerint inkább 2012-ben, de mondhatjuk másképp is: Holnapután. Ez adta az ihletet, így utánanéztünk azoknak a szép napoknak, amikor lefagyás okán helikopterek potyogtak az égből. Mert ugyan lehet farkasordító hideg, letörthet kutyánk farka a kanyarban, sőt, befagyhat tökig az óceán is, meg tombolhatnak speciális effektek rendesen, a rettenthetetlen bakivadászokat pici apróságok sohasem zavarták, amikor nyilvánosságra hozzák felfedezéseiket. Legfeljebb a szívlapátot cserélik hólapátra.

Az Adolf Hitler elleni merényleteket feldolgozó filmek skálája legalább olyan széles, mint Tom Cruise mosolya. Amikor Bryan Singer rendező szereplőket keresett a Valkűr című filmjéhez, keresve sem találhatott alkalmasabb jelöltet az ezerfogú Tommy boynál. A scientológia  és az ismertség  nyomasztó súlyával hisztiző színész ugyan alaposan összekapta magát Stauffenberg szerepére, ám mindhiába a történelmi hitelességre való törekvés, filmjük mégis hollywoodi receptek alapján készült. A bakivadászokat természetesen nem akadályozta pár hősies tekintet, hogy felfedjék a film bakijait, amikből most néhányat leleplezünk. Továbbra is tartunk tettünk következményeitől, félve attól, hátha beállít hozzánk a sztár hittérítési szándékával.

A mutánsok egyre népesebb társaságában Farkas, vagy másképpen szólítva: Logan, Rozsomák – kinek épp melyik szimpatikus – a legnépszerűbbek közé tartozik. Nem éppen pengeagyú, cserébe viszont elnyűhetetlen és kortalan. Nem véletlen tehát, hogy  a mutánsügyileg kezdőnek mondható Gavin Hood rendező nagy sietséggel forgatta le történetének kezdeteit. Hiába azonban a siker, számos alkalom adatott a szőrös mancsú bakivadászoknak, hogy éles fémkarmaikat megvillantva,  roham tempóban csapjanak le a film melléfogásaira. Szokásainkhoz híven, kicsit remegve tesszük felfedezéseinket közkinccsé, mert mi nem csak Farkastól, de még egy nyuszitól is félünk.

Az Alkonyat olyan film, ami amúgy rendesen megosztja a képernyők és a vásznak elé ülő nagyérdeműt.  Amíg Bella és Edward szerelmi történetén a romantikus hajlammal megáldottak könnyes szemekkel ájuldoznak, addig mások csak legyintenek egy nagyot. A bakivadászokat azonban nem olyan fából faragták, hogy hegyes vámpírfogak mögé csomagolt bágyatag tekintettől elolvadjanak, így könyörtelenül felfedték a film hiányosságait. Persze tették mindezt félve, hiszen hamarosan jő a folytatás, meg soha nem lehet tudni, vega vámpíroknak mikor szottyan kedve egy kis vérszívásra.

Mind az Alien, mind pedig a Predator széria hatalmas rajongótáborral bír, a Fox stúdió tejhatalmú urai mégis évekig éheztették a savas vagy zöldes vérre vágyakozó fanokat. Aztán 2004-ben bekövetkezett a csoda: a képregények, regények és videojátékok mintájára egymás ellen fordították a két űrbéli csúcsragadozót. Hiába a felfokozott várakozás, térdig gázolás a sikolyokban és az elfogyasztott emberekben, a két gyilkológép összeugrasztása csalódást keltő előadásra sikeredett, amire rátett egy nyáladzó fogsorral a még gyengébb folytatás. A türelem Alien tojásokat terem, idejében kivesézzük majd azt is, egyelőre azonban maradjunk az első epizódnál, ami a bakivadászok szemszögéből nézve nem mondható éppen hibátlannak.

Sylvester Stallone, túljutva már a hatodik x-en is, nosztalgiázva, de sorra veszi elő karrierje fénykorának legendás figuráit. Így a mázsás öklű Rocky után, a lepkesúlyú agyú Rambóra került sor. A vietnámi veterán sosem a finom módszereiről volt híres, és filmjeinek nyersessége a bakik magas számán is meglátszik. Félve is mertük kritikus sorainkat megosztani az olvasóval, hiszen egyáltalán nem tesz jót az ember egészségének, ha egy morcos ex-kommandós akar rajta bosszút állni.